Még zsenge, alig néhány éves gyermek lehettem, amikor egy reggel megjelent ágyam mellett az apró, fürge emberke. Hosszú, ősz szakálla volt, jobb kezében fehér botot tartott, mint a világtalanok. Rögtön felpattant a fejemre és tömni kezdte belé a nagy nyomtatott betűket. Másnap a tőszámokat hozta el egytől tízig és mindeniket bekalapálta a fejembe azzal a fehér botjával, mint valami szögeket. Ezután egy időre eltűnt, de biztos vagyok benne, hogy valahonnan leselkedett. Figyelte, dagad-e a fejem a sok kalapálástól. Egy napon vaskos könyvekkel, térképekkel és herbáriumokkal jelent meg és azokat is sorra begyömöszölte a koponyámba. Ekkor már éjszaka sem hagyott békén: folyamatosan tömte a fejemet mindenféle képlettel, axiómával, szabállyal és táblázattal. Aztán jöttek a hősköltemények, lecketervek, tanulmányok és törvények. Időnként elővett a zsebéből két tengeri kagylót. Az egyiket a mellkasomra, a másikat a hátamra helyezte, és úgy hallgatózott velük, mint az orvosok. Mikor látta, hogy a koponyám már úgy megtelt, hogy egy fél aforizma sem fért volna bele, kezelésbe vette a bőrömet. Aztán sorra került a vállam, bokám, térdem ízületei, lábam és derekam csontjai. Úgy tekergette, nyűtte és tépdeste őket, hogy attól üvöltenem kellett. Reggelente úgy keltem fel, mintha hernyótalpas traktor gázolt volna el. Egy napon nagy csikorgásra és lihegésre ébredtem. A manó épp egy politúrozott ládát vonszolt be a hálószobámba és nagy prüszkölések közepette neki állította a falnak. Zsebéből mérőszalagot vett elő és úgy, fektemben lemérte a hosszamat, széltemet, no meg a kidomborodó hasam magasságát. Rosszallóan cöccögött. Valami olyasmit morgott alig kivehetően, hogy „ még nem fér bele”.
Akkor láttam utoljára az ősz manót. De gyanítom, hogy éjszakánkét még be-belopózik a hálószobámba, mert a szívem meg a tüdőm tájékán néha álmomban is érzem a kagylók hideg érintését.