Mi hajtja, húzza a magyarokat Velencébe? Szinte komikus elmerüléssel vizsgálom napok óta. Értem az angolt, akinek az egész földgömb egy pipázó szoba. Német is juthat minden szögletébe a világnak. Mert nyomában van az angolnak, mert alapos, mert sok. Tíz-húsz év óta már a francia is sokat utazik. Kergeti a hisztériája, esztétikus világfelfogása, pénze. És az a valami, amit boldogult Jean Lorrain velencei méregnek hívott. Barrès írja például, hogy ő sokat szeretett. Szerette az anyját, szülőföldjét, kedvenc íróit, tömérdek babáját. De igazán csak Velencét szerette. De a magyarok itt unatkoznak. Látom. Immel-ámmal bújnak a Lidó vizébe is. A Floriánban pedig otthonosabbak, mint bárhol. A lagunáknak csak a szagát érzik. A holdas estéknek csak a borzongató szelét. A formákat a velencei nőkön tanulmányoznák, de ezek nem kedvük szerint formásak. Zsörtölődnek, mert mindenki a zsebüket könnyíti, holott ennek éppen az ő velencei életstílusuk az oka. Végül is meggyűlölik a várost, mely visszavarázsolta Byron és sokak megfogyatkozott képzelő erejét. Velencénél már csak a többi magyart gyűlölik jobban.

Egy percig arra eszméltem, hogy a víz húzza ide őket. Ahogyan húzza Ostendébe, Abbáziába s máshova. De nem. Ebben nagyon is sok ráció volna. Viszont tudom, hogy Fiuméban sok magyar tanulja a tengerjárás tudományát. Meg is kóstolják sokan. Azután bekérezkednek az irodába, a vámhoz. Ki hova. Nem ez. Egészen ködös valami. Affektálás, majmolás. Avagy nagy megutálása az otthonnak. Bizonyos, hogy itt vannak és sokan vannak. És félnek egymástól. Íme a Lidón csináltak nekik egy pompás szállodát. Még a kávés kanalakon is ott a magyar címer a Hungária-hotelben. Magyar színek, magyar freskók, magyar címer mindennemű. Még tulipán is, ha kell. Aki ezt a szállodát építette, mégis ettől fog koldulni. Kicsinyes, provinciális természetű az idegenjáró magyar. De szorgosan titkolja. És azért is kerüli a fajtáját. Az angol összebúvó. Az angol hálás, ha a kedvéért angoloskodnak. A magyar megretten s ezerszer szívesebben megy Angleterre-be, Itáliába, Germániába, mint Hungáriába. Hogy azután az egészen internacionális helyen – egészen elszigetelje magát. Így cselekszik.

Írtak sokan a velencei magyar világról. Élelmes camelot-k magyarul beszélnek. Itt-ott magyar fölírások. Milyen szomorú ez. Nem lehet ennek örülni. Igazság nincs benne. Vagy hogy értelmesebben beszéljünk: raison. Mit visznek haza? Kellemetlen emlékeket. Nem a Csekonicsokról van szó. De a mívelteskedő, nem gazdag magyarokról. Viszik-e a formák szerelmét? A szív megkönnyesülésének képességét? Az ellágyulás titkát? Az elmélyedés és álom szent orvosságát? Hitem szerint, aki Velencében élt, annak egy kicsit művésszé kell válnia, ha nagyon barbár volt is. Érzik-e ilyen metamorfózis a magyar publikumon? Ezren és ezeren járnak Velencébe. De hiszen elkerülnek Rómába, Párizsba, Münchenbe, Drezdába is. És – hazamennek.

Ősz van itt egyébként, csodálatos velencei ősz. Fázunk is olykor. A Lidón némely napon szinte hősködés förödni. Persze hogy Wagner Szigfrid ilyenkor megfürdik. Egy-két divatos, párizsi színésznő is. Írók és művészek hónapja a velencei szeptember. E napokban korán bukott le a Hold. De fölséges képeket festett. Egészen Gauguin-szerűeket. És a csönd. Milyen csönd van most itt. Az a csönd, amely önmagához vezeti el az embert. Az embert, aki, szegény, olyan messze bolyong mostanában önmagától. Ez fájdalmas is, de szép. És Velence ilyen őszi napokon csupa fájdalom és szépség. (Az őszi Velence. Budapesti Napló 1906. szeptember 30.)

Folytatjuk