Cselényi Béla: Miljenő
Szilveszter közeledtén havi jövedelmem egyhúszadáért vettem magamnak egy lengyel füles sapkát. Untam már, amint manóssá tornyosodik alkalmatlanul hosszú fejemen a két kötött sapkám, majd oldalra billen, mint az a végzetes pompeji kúp. Ahogy pedig így robogok hazafelé ebben a füles sapkában, a kábelek szemközti seszínű falának mozgó háttere előtt, megpillantom magam a földalatti ablaküvegén, és felfedezem magamban… „Miljenőt”.
Azazhogy Miljenő mégsem létezett. Ezzel a szóval vagy tulajdonnévvel mi egy jelenséget fogalmaztunk meg, nem egy személyt. Miljenő tulajdonképpen Miljenő felesége volt; feltételezhetően Emília, igényesnek szánt, ám talán pontosan ezért modorosan túlartikulált, franciás kiejtéssel. Émilienne à Milienne à Miljen à Miljenő. —, (ahogy a sanzonénekesnők ejtik ki a szóvégi néma e betűket valamely középső hangmagasságú, „svá” felé közelítő [œ] hanggal, amely hasonlít a tesze-tosza magyar nyögéshez). Elmaradhatatlan füles sapkájával(,) a férfi úgy ült a stand mögött, mint egy fogfájós Brueghel-paraszt, s a tehetetlenülő öregek ideges, kissé magas, ugyanakkor süketül elnagyolt, hozzávetőleges hanghordozásával utasította asszonyát:
— Miljenő! Miljenő! — mondta körülbelül így —: [‘m:ılĭεnœ: / ‘m:ılĭεnœ:]
Miljenő szürkés vagy katonaszínű posztókabátban, matrónásra szabott bordó svájcisapkában rendezgetett ezt-azt a könyveken, miközben hozzám is intézett pár szót, hogy teszem azt ne gyilkoljam a könyvet. Akkoriban még nem voltam túlságosan sértődékeny. Egy lépéssel arrébb, Zsóka, az elárusító-segéd például tudomásomra hozta, hogy nem szabad lopni, s én nem is értettem, mért töri meg a csendet ezzel a semmitmondó megjegyzéssel, hiszen az élet már csak ilyen, hogy lopni nem szabad. Csak évekkel később jutott eszembe, hogy aznap, Zsókáéknál(,) talán egy kicsit túlságosan hosszan meditáltam a zsebemben lévő háromlejes elkölthetőségén, s ez olybá tűnhetett, mintha valamely lankadó éberséget igyekeztem volna kijátszani.
Ilyen volt tehát Miljenő környezete, s a földalatti ablakában megpillantva ötvenöt éves, füles sapkás fejemet, felismertem magamban a néhai Miljenő régen elporladt párját.
1971 nyarán, a város akkori legmagasabb szállodájának teraszán kávéztak.
— Ezt is szeretem bennük — mondta apám —, hogy abból a kevéske pénzből igyekeznek a maguk módján úriasan élni.
Tizenhat éves voltam.
Ott fagylaltoztunk, ott söröztünk a teraszon. Valaki azt mondta, hogy a csehszlovák fiatalok mezítláb lépnek ki a terepjáró autójukból. Ezt könnyen el tudtam volna képzelni mondjuk a francia fiatalokról, de ami a kérdés csehszlovákiai vetületét illeti —, nos, azt: sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudtam… —; halálom előtt az íróasztalomon tornyosuló kérdőjelek egyikét, történetesen a csehszlovákiai fiatalok mezítlábas közlekedésének megnyugtató megerősítését vagy kényszerű kizárását majd átörökítem méltó utódomra.
’71. júliusa.
Szakállam még nem nő. Utoljára van dús gombafrizurám. Bár nincsenek látószögben, a szomszéd asztalnál ott kávéznak Miljenőék is.
— Mi az, hogy „Miljenő”?!… Olyan nincs, hogy „Miljenő”! Az egy… lázálom.
Igen. Röhögünk a bátyámmal. Valóban: Miljenő, az egy lázálom bordó svájci sapkában. Miljenő az egy hallássérült, idős ember kétségbeesett kísérlete hitvese nevének kiejtésére.
„Miljenő” — kacsintunk és koccintunk, és — a fekete-fehér fotó tanúsága szerint(,) — hosszú ujjú, virágmintás ingben, hosszan, hosszan halandzsázok franciául egy székely leánynak, ki már régóta testes asszony.
Budapest, 2011. II. 8.
Pusztai Péter rajza
2011. február 16. 02:53
Hajrá Béla. Ez jó, ezt így kell jól csinálni.