Nizzában, a tengerparti korzón, ilyenkor otthonosak a tolókocsik. Sütkéreznek a napon azok az öreg urak, akik eltáncolták, ellumpolták – a lábaikat. Néha tíz-tizenöt tolókocsival s öreg úrral találkozik sétáján az ember. Beplédezett, nyomorék lábaikkal, ahogy kerekeken gurulnak, olyan furcsák. Bizonyosan a sétákról álmodoznak, állongásokról, iramodásokról. Most egy libériás vagy libériátlan inas inaira vannak ők bízva, aki unalommal vagy gyűlölettel tolja a kocsijukat. És rohannak el mellettük kis, éhes, de csinos nőcskék. Fürge szerencsevadászok, siető napszámosok, elegáns urak, éhes proletárok. Mindenkinek más a vágya, más célú a futása. Mindenkinek van oka, hogy rohanjon. Hogy várjon, akarjon valamit, vagy kétségbeessen valamiért. És a tolókocsik emberei sápadtak az irigységtől. Nem a mások vágyait irigylik, de a járást. Csak a járást, a két láb vidám, erős cserélgetését. És a törtetők, kik lélekszakadva futnak valami után, nem is sejtik, hogy tőlük éppen szegény, szaladó lábukat irigylik. (Rivierai képek. Budapesti Napló 1906. november 2.)

Folytatjuk