Csata Ernő: Önéletrajz
(szenrjúsor)
Az egyetemet
amikor elvégeztem,
eredményesen,
ki is helyeztek
egy nem létező gyárba,
szép Kolozsvárra.
A címen, amit
megadtak, nem volt semmi
gyári épület,
még kapu sem volt,
csupán rajtunk nevető
vidám kaszások.
Garzont is adtak,
de munkahelyünk maradt
a fővárosban,
egy bukaresti
elektronikagyárban,
Tătăraniban,
mai Piperán,
hol letudtam gyakorló
három évemet.
Áthelyeztek majd,
egy nagy turbinagyárba,
Berceni mellé,
ahol bőrömön
érezhettem a rendszer
kemény szigorát.
Feleségemet
Besztercére helyezték,
nem Bukarestbe,
az nem számított
akkortájt zárt városnak,
mint a főváros,
de gyerekünk a
mama gondjára maradt
falun, Márkodban,
hogy legyünk hárman
háromfelé, tanuljuk
már fiatalon
az emberarcú,
jó családpolitikát:
a taps-szocreált.
Szülőföldemre
később kerültem vissza,
ide gyűjtöttem
a szétszóródott
családomat az ország
minden részéből.
Taposómalom
lett az egész életünk,
szabad szombatok
nélkül, a végén
már, szabad vasárnapot
sem engedett meg
a lehallgató
hatalom. Már vicceket
sem mondogattunk,
mert nem tudhattuk,
körülöttünk ki lehet
éppen besúgó.
Hideg lakások,
áramkikapcsolások,
kongó üzletek,
voltak a fényes
jövő naponta tapsolt
valóságai.
Folyton dolgoztunk,
nem mehettünk külföldre,
csak kétévente,
attól féltek, hogy
meglátjuk a szabadabb
világ fényeit,
s elmenekülünk
az ijesztő sötétből,
féltünkben oda.
Akik maradtunk,
hozzánk jött a szabadabb
világ tündére,
és elvarázsolt
a csillogó fényével,
hogy nagyon hamar
a kábulatból
kiábrándultság legyen
az osztályrészünk.
Szabadságunkból
ma újra menekülünk,
s szabadon élni
sem merünk itthon,
mert mindent elvesztettünk,
amiből éltünk.
Mindenekelőtt,
elkótyavetyéltük itt,
saját jövőnket,
mára reményünk
sincs a megmaradásra,
hitünk sem maradt,
sem önmagunkban,
sem égi hatalomban,
mi felemelne.
(2018)
Pusztai Péter rajza