(szenrjúsor)

Az egyetemet
amikor elvégeztem,
eredményesen,

ki is helyeztek
egy nem létező gyárba,
szép Kolozsvárra.

A címen, amit
megadtak, nem volt semmi
gyári épület,

még kapu sem volt,
csupán rajtunk nevető
vidám kaszások.

Garzont is adtak,
de munkahelyünk maradt
a fővárosban,

egy bukaresti
elektronikagyárban,
Tătăraniban,

mai Piperán,
hol letudtam gyakorló
három évemet.

Áthelyeztek majd,
egy nagy turbinagyárba,
Berceni mellé,

ahol bőrömön
érezhettem a rendszer
kemény szigorát.

Feleségemet
Besztercére helyezték,
nem Bukarestbe,

az nem számított
akkortájt zárt városnak,
mint a főváros,

de gyerekünk a
mama gondjára maradt
falun, Márkodban,

hogy legyünk hárman
háromfelé, tanuljuk
már fiatalon

az emberarcú,
jó családpolitikát:
a taps-szocreált.

Szülőföldemre
később kerültem vissza,
ide gyűjtöttem

a szétszóródott
családomat az ország
minden részéből.

Taposómalom
lett az egész életünk,
szabad szombatok

nélkül, a végén
már, szabad vasárnapot
sem engedett meg

a lehallgató
hatalom. Már vicceket
sem mondogattunk,

mert nem tudhattuk,
körülöttünk ki lehet
éppen besúgó.

Hideg lakások,
áramkikapcsolások,
kongó üzletek,

voltak a fényes
jövő naponta tapsolt
valóságai.

Folyton dolgoztunk,
nem mehettünk külföldre,
csak kétévente,

attól féltek, hogy
meglátjuk a szabadabb
világ fényeit,

s elmenekülünk
az ijesztő sötétből,
féltünkben oda.

Akik maradtunk,
hozzánk jött a szabadabb
világ tündére,

és elvarázsolt
a csillogó fényével,
hogy nagyon hamar

a kábulatból
kiábrándultság legyen
az osztályrészünk.

Szabadságunkból
ma újra menekülünk,
s szabadon élni

sem merünk itthon,
mert mindent elvesztettünk,
amiből éltünk.

Mindenekelőtt,
elkótyavetyéltük itt,
saját jövőnket,

mára reményünk
sincs a megmaradásra,
hitünk sem maradt,

sem önmagunkban,
sem égi hatalomban,
mi felemelne.

(2018)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ