Él egy román történész a déli Galacon, a helybeli egyetemen tanít és amikor 2008-ban életében először Magyarországra látogatott, az volt a benyomása, mintha egy másik életben egyszer már járt volna azon a tájon…

Az 1967-ben született Cristian Sandache amúgy eléggé érdekes képet rajzolt felmenőiről:
– Apai nagyanyám román, görög és bolgár felmenőkkel rendelkezett. Tanítónőként dolgozott, tőle a történelem szeretetét tanulhattam meg kisgyermekkoromban… Anyai nagyapám görögkeleti lelkészként szolgált, amíg hagyták, mert 1952 és 1964 között bebörtönözték, mert nem adta fel a hatóságoknak azokat az antikommunista ellenállókat, akik a szolgálati helyéhez közel, Dobrudzsa területén bujkáltak. Ő ugyanis gyóntatópapja volt ezeknek az embereknek. Úgy tartjuk, hogy neki aromán gyökerei is voltak. Megfordult többek között Szamosújvár, Nagyenyed és Periprava hírhedt börtöneiben és kényszermunka-táboraiban.

Cristian Sandache a Hargita Népe riporterének, Simó Mártonnak vallott családja múltjáról, korábbi életéről, vallomása pedig abban a riportsorozatban látott napvilágot, mely a székelyek és a románok együttélésének mindennapjairól villant fel tanulságos történeteket.

Magyarországi utazásán támadt felismerése gyökeres hatással volt a román történész további életére: elkezdett magyar vonatkozású műveket olvasni, fáradhatatlanul búvárkodik a magyar kultúra évszázadaiban, Janus Pannoniustól József Attiláig, Szent Lászlótól Szilágyi Domokosig. Magyar vonatkozású publikációval jelen van a napilapokban és a folyóiratokban, illetve a világhálós fórumokon is gyakorta felbukkan. – Néhány hónapja elkezdtem magyarul tanulni. Kérem, ne nevessenek rajtam, amikor azt mondom, hogy ez kegyetlenül nehéz, főleg akkor, ha az ember egymaga kínlódik – dacára annak, hogy vannak hozzá szükséges segédanyagaim –, olyan, mint valami sziszifuszi munka. Nagyon boldog lennék, ha egyszer bár olyan szintre juthatnék, hogy valamelyest eligazodjam bizonyos szakszövegekben. És én már – sajnos – nem abban az életkorban járok, amikor az ember könnyen megtanulhat egy ennyire különleges nyelvet. Egyébként be kell vallanom, hogy igen lenyűgöz a magyar nyelv dallama. Úgy érzem, nekem az a feladatom, hogy minél több, magyar történelemre vonatkozó munkát publikáljak, s hogy építsem a magyar–román kapcsolatokat. A magyarokra hosszú ideig távolságtartással néztem. Emiatt senkit nem vádolok. Egyszerűen képtelen voltam másképp cselekedni. A dolgok azonban most érezhetően megváltoztak bennem, s azt hiszem, hogy valamitől módosult a tudatom. Hiszem, hogy a magyar nép különleges, és mi, románok csak tanulhatunk tőle: tisztességet, az adott szó tiszteletét, baráti hűséget, feltétlen hazaszeretetet, szorgalmat, tisztaságot, közösségi szellemet és sok egyebet is. Európának ebben a felében irracionálisnak tűnik a magyar–román ellentét. A történésznek az a feladata, hogy teljes objektivitással, megkettőzve személyét a civil aktivista hozzáállásával, minden lehetséges utat kihasználva tegyen a gyűlölet ellen…

Cristian Sandache úgy érzi, a román történetírás távolról sem tett meg mindent azért, hogy a román-magyar közeledés látható eredményeket teremjen. Véleménye szerint a román történetírás „még ma is – és igen gyakran – átpolitizáltan és szélsőséges nacionalizmussal kezeli a magyar kérdést. Engem is erősen befolyásolt kezdetben ez a fajta magatartás. Észre kell venned időben, hogy bizonyos dolgok nincsenek rendben, hogy nem úgy vannak, és rá kell jönnöd arra is, hogy meg kell hallgatnod a másik fél véleményét. Lényeges és alapvető dolog, hogy a román történésznek tisztelnie és ismernie kell a magyar–román kapcsolatok kérdéskörét, türelemmel kell viseltetnie a magyar történetírás érvelése iránt, s azokat rossz beidegződésektől, mindenféle előítélettől mentesen kell követnie. Ideális lenne, ha ezek a szakemberek magyarul olvasnának. Én azon fáradozom, hogy minél több román barátkozzék meg a magyar nép történelmével és kultúrájával. A magyarok közvetlen szomszédjaink, jelentős keresztény kincsekkel és európai hagyományokkal, illetve értékrenddel. Semmi értelme annak, hogy kínai falakat építsünk magunk közé. Hogyha én annak idején nem ismertem volna meg azokat a kiváló székelyeket 1988-ban, akkor is erre a meggyőződésre jutottam volna az olvasmányélmények által. Ha jóhiszemű vagy és szereted az embereket, nem maradhatsz a végtelenségig az előítéletek homályában. Rendkívül fontos, hogy érdeklődjél, hogy tájékozódjál, hogy a magad fejével csak akkor ítélkezzél, ha meghallgattad a „másik” véleményét is.”

A lapszemle teljes szövegét a Periszkóp portálon ide kattintva olvashatja.