Öt bözödújfalvi lakos emlékképe, gondolataik a pusztulásról, és ami utána jött.

(Úton Bözödújfalu fele a falutalálkozóra, 2017. augusztus első szombatján.)

1. Sem ajtó, sem kapu, csak könnyes szemek vannak,
az ablak alatt törött virágcserép, egy rozsdamarta ásó,
véső, kalapács, maréknyi görbe szeg, kettétört szabó olló,
nicsak! a veranda korhadó deszkái között nagyapa ezüst óralánca.

2. Az udvaron sár, emlékszem, előbb térdig ért, aztán derékig,
míg el nem lepett emberfeletti magasságig mindent az ár,
ami nem omlott össze, azt elbontotta a jó nép,
mint ahogy a házakat, lassan az emlékeket is.

3. És a boltot, az istállókat, csak a templomok maradtak
tanúk kellenek, mert ott vannak a temetők,
ott nyugszanak mindazok, akik itt laktak, éltek-haltak,
de sosem hittek volna ilyen aljasságnak.

4. A dolgokat nevén kellene nevezni,
semmit a feledésnek, senkit hátrahagyni,
többé soha, de soha nem szabad,
történeted, az utódoknak ezerszer elmondani.

5. A világnak tudnia kell ki vagy, honnan jöttél,
tudnia kell, te nem egy turista látványosság vagy,
s akik elpusztították lakóhelyed, annyival tartoznak neked,
hogy amikor a faluhelyen őseidről megemlékezel,
öt percnyi néma csönddel, hallgassanak tisztelettel.