Ne hátráljatok három lépést,
mint impresszionista festmények
előtt szokás,
ne nézzétek a költőt
sárga hernyónak, ki
puhán érő bensőkben kutakodik,
vagy lejárt szavatosságú aforizmákat
próbál eladni átfestett csomagolásban –
csak közönséges lélegző ő is,
ki mindennapi kenyerére keni sóhajait
s felszisszen, ha fejen találja
reggel hatkor a vekker
ólmos szirénája.
Ácsorog ő is néha órahosszat
a gettózene havasesőjében,
lerázza fekete dokksapkájáról
a fehér madár-áldást
s gyomra elé kapja ökleit,
ha megkörnyékezik a bikafejű mosolyok.
Este aztán úgy porciózza szavakba
a csöndet, mint egyetlen szívét,
melyet véren-sáron át kimentett
egy végigfohászkodott ütközetből.