láttad-e már a képzelet roppant nagy egét
mi tehetetlen élő-halott önmagunkra egyre csak emlékeztetett
hol képmása az örök embernek a vén idő arcára bomlasztó tükörképet vetett
amikor szívedben a kitaposott lélek-virág ösvények kézen fogva vezettek

megkönnyeztek minket már névtelen angyalok
apák vállán anyák testvérek hű társak távoli rokonok
vágy-álmok kísértenek mégis éjjelente hazug éber öntudattal
miként kéne hinni egymásban a kőnek fának tüskés vadvirágnak

hogy tova szállunk egyszer tán vissza sem jövünk
s ha mégis itt maradunk lelkünk kering körben jár a babonák körül
mint eddigi kirekesztett megtagadott keresztre feszített egész életünk
imádkozva úgyis szembekerülünk azzal ami vérünkben van de nem ismerünk