Az első csapást a buszmegállóban kaptad: vártad a 12-est, ültél a kispadon, egy kilencven év körüli néni sétabottal a pad mellé totyogott, jólneveltként átadtad a helyed, a nénike hárított:
Üljön csak vissza, maga sem fiatal, fiam.
Dühödet nyelve annyit mondtál: Hogy megélje a százat, kell vigyáznia magára, én inkább gyalog megyek.
El is indultál, magaddal vitázva: egy múmia ne mondja neked, hogy vén vagy, most töltötted az 55-öt, tíz éved van a nyugdíjig és csak 44-nek érzed magad.
A második megállónál épp befutott a 12-es, s mivel nem vagy vén, fiatalosan felpattantál rá. Még ülőhely is került, és tovább morgolódtál, amikor a fiatal ellenőrök a jegyeket és bérleteket kérték, kaparásztad a bérletedet, az ellenőr meg azt mondta: Hagyja tata, a nyugdíjasoknak mindig van bérletük. Elgondolkodtál egy pár másodpercig, vitába szállj-e vele, de eszedbe jutott Karinthy és eldöntötted, nem magyarázod a bizonyítványod. A blokkod liftje előtt egy fiatal hölggyel vártátok, cammogjon már le az a felvonó, kinyitottad az ajtót és magad elé engedted a  fehérnépe: “Ladies first”. Erre ő elmosolyodott és azt mondta: Bácsika, menjen csak maga elsőnek.
Otthon meg se álltál a tükörig, megállapítottad: bizony, vannak ráncaid. Pocakod ugyan nincs, de minden nap egy órát biciklizel a házi kerékpáronS bár volt a hűtődben sör, úgy döntöttél, leugrassz egy Tuborgra, a kerthelyiségbe. Ott találkoztál a volt padtársaddal, aki most pszichológus, elmondtad a bajodat, hogy mindenki trottyinak néz, te viszont negyvenötnek érzed magad. A szaki szerint a kornak két vetülete, két arca van: egy, amit te látsz lelki szemeiddel, s egy, amit mások látnak rajtad. Gyakorlatilag nekik van igazuk, mert ők a fizikai valóságot látják Korodnak az általad látott arcát csak te látod, de sebaj, minél fiatalabbnak látod magad annál nagyobb az élni akarásod… Úgy hogy gereblyéld össze magad és maradj negyvenöt addig amíg csak tudsz, ez a hosszú élet titka, na, egészség, egészség…