A szerző a napokban (július 29-én) lenne 66 éves. De már nem lesz, csak az emlékezete. Amit az alábbi könyvrészlete hivatott tovább éltetni. Az itt közölt terjedelmesebb írás címe nem tőle származik, hiszen az alapmű nem más, mint az 1988-ban megjelent Prolilét-ra, amit formailag a főhőssel, Pál Jánossal társzerzőségben követett el az akkor (még) fiatal újságíró Andrassew. Szándéka az volt, hogy agilis, sokat tapasztalt, vágóhídi munkásként és ifjúsági vezetőként dolgozó beszélgetőpartnere vallomásos szövegei alapján bemutassa, hová jutott a letűnt rendszerben meghatározó szerephez juttatott munkásosztály, a proletariátus. A vallomások szubjektívek, de a tanulságok sok-sok munkássorsra érvényesek voltak. És ritka élmény volt a vallomások őszintesége, nyíltsága. Fogyott is a könyv, mint a cukor: a szerző szerint az 50 Ft-os kötetet kéz alatt akár 500 forintért is lelkesen elvitték.
Az alábbi részletekben Pál János azokat az élményeit meséli el a maga sajátos stílusában, amelyeknek a hetvenes-nyolcvanas évek Mongóliájában részese volt. Őt olvasva, már-már úgy érezhetjük magunkat, mintha mi is átéltük volna azokat az eseményeket, benyomásokat, amelyek a főhősben megmaradtak. Ráadásul Mongólia sokunk számára terra incognita – felfedezésre vár. (csg)

Mongólia? De az egy kicsit hosszabb történet.
Szóval megint rám jött az utazási meg a hajózási mánia. Úgy is nézett ki, hogy elintéződik a dolog, mehetek világgá. Persze, egy ideig lettek volna gondok a megélhetéssel. Elmondtam a főnökömnek, mert béremelés előtt álltunk, hogy ne vegyenek engem számításba, mert már megvan a papírom az orvosi vizsgálatra. Erre ő azt mondta, hogy ha én annyira akarok utazni, elintézi nekem, hogy kimehessek Mongóliába. Az is nagyon érdekes dolog.
Mondom: ha összejön, akkor odamegyek. Tudniillik az előző évben már majdnem kimentem. Helyettem az egyik barátom jutott ki. Ő elég csúfos körülmények között jött haza, mert mindjárt az elején összeszedett egy izmos ázsiai trippert. Az meg rohadt makacs. Más, mint a hazai. Hiába kezelik antibiotikumokkal, mindig visszajön. Az európai a rendes kezelgetés után nyomtalanul elmúlik.
Ő mindjárt az első napon megkapta. Mert ribanc mindenhol van a világon. Ott is: megjöttek az új fiúk, az új hús, a város kurvái végigkopogtatták a gyerekeket. Egy kis pulóverért, italért, cigarettáért…
Nem az a lényeg, hogy kotont használj. Egy alapos mosdással el lehet azt kerülni. Csak nem szabad elaludni a csajon, hanem azonnal meg kell fürödni.
Na mindegy, ez a srác így járt, haza is kellett jönnie a szerződés lejárta előtt. Dumáltak ott róla összevissza, nem tudom, mi igaz, mi nem az…
December elején mondták ki véglegesen, hogy Pál János utazik. Rettenetes lázban voltam. Kilencezer kilométer, át a Szovjetunión, Szibérián! Nagyon éltetett ez a dolog.
De ugye akkor is jöttek a jóindulatú, a hasznos tanácsokat osztogató emberek. Elkezdték a feleségemet etetni, hogy „a Jancsi majd így meg úgy”! Elkezdtek engem etetni: „Hogy mered itthon hagyni a feleségedet egy évre?!”
Ezeknek aránylag hamar betömtem a szájukat.
– Ha meg akar csalni, akkor úgyis megcsal, akkor is, ha egész nap otthon ücsörgők. Ha meg nem akar, akkor úgyse csal meg…
– Elhidegültök!
– Voltam én katona is. És úgy érzem, akkor nemhogy elhidegültünk volna, de érzelmileg közeledtünk…

Hát az orvosi vizsgálat az marha jó volt. Hárman jöttünk ott össze a csapatból. Láttam, hogy náluk is olyan papír van, mint amilyet én szorongatok. Mindketten a mi vállalatunknál, a sertésvágóhídon dolgoztak, de nem ismertem őket. Az egyik… Dezsőnek hívják, igen jópofa krapek. Lényegesen idősebb nálam. A másik, mondjuk kevésbé jó humorú, de hasonló korú, a Jenő.
Belgyógyászat: májfunkció. Ülünk ott, várakozunk. A Dezső meg hülyítette a Jenőt, aki kissé neurotikus alkat volt.
– Hajaj, azért Moszkva előtt a dombok! Az a legveszélyesebb!
– Micsoda?
– Minden második repülő ott esik le. De az a rohadt, hogy nem a turisták, akik teli vannak pénzzel… hanem mindig a melósokat szállító gépek. Meg se írja az újság.
-Hogyhogy?
– Mindennap legalább egy repülő leesik. Moszkva előtt a domboknál. Ha van a gépen egy-két híres ember, azt megírják, mert nem lehet letagadni.
Lökte a hülye dumát neki. A szerencsétlen meg hitte is, nem is. De a bogár már a fülében volt. Borzasztóan félt a repüléstől. Képzeld el, hogy valaki majdnem ötvenéves, életében nem ült gépen, és most kénytelen. Mindketten elváltak. A Jenő már rettentően ideges volt.
– Te Dezsőkém, mi az a májfunkció ?
Hát nem tudta. Előfordul, hogy valaki nem tudja. Ez a Dezső egy pocakos, kövér ember volt. Fölhúzta az ingét, és pont a jobb oldalán volt egy sebhely. A bordái alatt, talán gyerekkorából.
– Semmi az egész, édesapám! Nekem már egyszer csinálták: nézd rneg! Bemész, lefektetnek. A kis lándzsát bevágják itt az oldaladon. Kivesznek a májadból egy darabot, és azt megvizsgálják, hogy a pia megette-e már… meg ilyesmi… – Mert ugye mindketten piásak voltak. – Ha a pia kikezdte, akkor nyista, nem mész sehova, maradsz itthon.
Ahogy ezt elmondja, kikiált a nővér. Éppen a Jenő került sorra. Elsápad, bemegy. Normális ütemben a behívás után egy-két perccel kijött mindenki. Három-négy-öt-hét-tíz perce bent van a Jenő! Tényleg, mit csinálhatnak már ennyi ideig?
Kijön. Elég távol ültünk a padokon. Egy olyan jól szituált krapek volt ez a Jenő. Nem káromkodott, nem baszdmegezett. Ahogy kinyílik az ajtó, csípőre teszi a kezét: Azt a jó édesanyádat, Dezső! – De így, vagy húsz méterről. Teljesen magánkívül volt. Váltogatta a színét, reszketett keze-lába. Leültettük.
– Nyugodj meg, Jenőkém, mesélj, mi van?
– Képzeld el, te állat, bementem. Odamegyek középre a vizsgálóasztalhoz. Rám szól a spiné:
– Uram, hova megy?
– Lefekszem.
– Ne vicceljen, jöjjön már ide, és üljön le! –
De akkor rnár fönt ültem a vizsgálóasztalon, és vetkőztem.
– Hova vetkőzik?
– Hát májfunkció lesz, nem?
– Persze, de jöjjön, és üljön ide a székre! – (Mert a Dezső azt is mondta, hogy amikor belevágták a lándzsát, elájult, de másnap kiengedték a kórházból.)
– Csókolom, biztos, hogy én el fogok ájulni!
– Dehogy ájul el maga, ne vicceljen!
– Ne haragudjon… nézze, én több mint nyolcvan kiló vagyok, ha elájulok, és leesek a székről, hogyan szed föl engem két nő? Jobb, ha inkább lefekszem.
– Nézze, uram, ha úgy gondolja, feküdjön… De ne vetkőzzön le annyira! – De hát májfunkciót fognak rajtam csinálni, nem?
– Tudjuk, tudjuk, de azért nem kell levetkőzni!
– Azt gondoltam – mondta a Jenő -, hogy a büdös anyjukat, hát most vettem ezt az inget, csak nem fogják átszúrni? – Azért a biztonság kedvéért kigombolom. ; ‘
– Ne az elejét gombolja ki, inkább az ujját tűrje föl! Egyszerűen csak vért veszünk magától!
– És nem lesz májfunkció?
– Dehogynem: hát az a májfunkció!
De mondom, vagy tíz percig hadakoztak ott. Utána mérték a vérnyomását. A szerencsétlennek majdnem kétszázra fölment a sok hülyeségtől meg izgalomtól. Vissza is rendelték másnapra. A Dezsőnek se kellett több:
– Jenő! Nem jössz! Tudod, hova mész te? A Lipótra, baszdmeg! Nem Mongóliába. – Szegény egész nap szedte a gyógyszereket, meg itta a paradicsomlevet, hogy lejjebb menjen… Másnapra aztán rendbe is jött. Valami adóssága volt, azért igyekezett annyira Mongóliába, hogy legyen miből visszafizetni.

Bevásároltam. Eljött az indulás napja. Ferihegy. Én sem ültem még életemben repülőn. Komoly gondot jelentett, hogy a gyerekek kikísérjenek-e… Úgy gondoltam, jobb, ha kijönnek. Az anyósoméknál laktunk, lett volna, aki vigyázzon rájuk. De szerintem a gyereknek pszichésen jobb, ha látja, amikor és ahogy elmegy az apja. Igy nem nyomtalanul tűntem el. Mert az a rohadt egy négy-öt éves kiskölyök életében, ha valaki, akit szeret, egyszer csak eltűnik. Igy látta, hogy elmentem, és tudja, mert mondja neki az anyja, hogy vissza fogok jönni. Az idő nem számít, mert a gyerek egy fél évet észre se vesz.
Reggel kimentünk. Mindenki ott cuccolt nagy bőröndökkel. Nézegettük egymást, ismerkedtünk. Mert az egész országból szedték össze az embereket. Legföljebb ketten-hárman ha ismerték egymást.
Beszálltunk a gépbe. Az ablakból láttam, hogy fönt a teraszon áll a két srác meg a feleségem. Úgy fájt a szívem, na. Tudod, hogy van az… elmegyek egy évre, nem tudom, mikor jövök vissza szabadságra. A Verát ki se hoztuk, mert egészen pici volt, neki még semmit sem jelenthettem. Mikikém meg szerelmi álom sem volt még. Ahogy gurult a gép, egészen sokáig láttam őket.
Egymás mellett ültünk egy másik marhavágóhídi sráccal. Ő lakatos volt, Ottónak hívták.
Hozza a légikisasszony a tálcát. Na, kajáljunk! Látom, hogy egy kis tasakra rá van írva oroszul, hogy „mustár”. Picit kinyomtam: bekaptam. Marha erős volt. Ottó kérdezi, hogy mi az.
– Mustár.
– Csak ennyi?
– Ennyi. Hát nem hízókúrára visznek minket.
Ottó egy karika felvágottra rákente az egészet. Összehajtotta, bekapta. Aztán kidőlt a szeme. Volt annyira jólnevelt, hogy nem köpte ki, de rettenetesen izzadt. Huhogott egy darabig.
Na, jön a nő, hogy mit kérünk: teát vagy kávét? Kávét! Hozott egy ibrikkel, olyan oroszosat. Savanyú volt… meg mindenféle íze volt annak, csak a kávéra nem emlékeztetett. Én cukor nélkül iszom. Ottó keresgélte a cukros zacskót. Röstelltem már megkérdezni…
Látta, hogy teát isznak a másik sorban. Gondolta, ha az filteres, akkor a cukor is olyanban van. Kibontotta az egyik zacskót, és a tartalmát beletette a csészébe.
Érzem ám, hogy istentelenül rohadt szag van. Az egész repülőn lengett a pacsuli- meg kölniillat, de ez más volt.
– Te, eddig nem volt ilyen rohadt szag…
De az az émelyítően erős. Olyan gyomorforgató… nem is a Krasznaja Maszkva.
– Ottó, nem te voltál?
– Te apám, én is érzem. Szerinted ez a cukor lehet ilyen büdös?
– A cukor? Miért lenne a cukor büdös? Mit raktál te abba a kávéba? – Látom, hogy egy papír úszik ott.
– Én nem tudom, de azt hittem, hogy ebben a papírban van a cukor. Hát kiderült, hogy ilyen illatosított alkoholos kéz- és izzadságtörlő papír zsebkendő volt. A forró kávé gőzével vegyülve istentelen, elviselhetetlen szagot árasztott. De hát nem lehetett az ablakon kiönteni.
– Te, kérj a nőtől egy másikat – mondja nekem az Ottó.
– Én? Hát én égessem magam? Mi dumáljuk, hogy ilyenek meg olyanok az oroszok a kultúrálatlan sztyeppjükön… Nem elég, hogy a fél repülő röhögött a mustárodon, amikor huhogtál meg ugrabugráltál, három zsebkendőt telicsurgattál a nyáladdal? Most még a kávéval én csúfoskodjak? Szólj neki te!
Na, jött a spiné, szedte a tálcákat. Megnézi a kávét – rögtön tudta, mi történt. Ugye két pofára nem röhöghetett, de láttam, hogy nagyon mosolyog. Meg is kérdezte. Magyarázgattuk, hogy az Ottó törölte a kezét, és a papír beleesett a kávéba. Hozott másikat, de úgy nézett ránk, mintha a Tarzant látná a maga élő valóságában.
Moszkvában több mint hat órát kellett várni. Jó magyar szokás szerint mit csináljunk? Irány az étterem: ebédelni, iszogatni, beszélgetni.
A repülőtéren egy önkiszolgáló étterem volt, de mi elég kurrens vendégeknek számíthattunk, mert egy ember ott jószántából kiszolgált minket. Kaja meg pezsgő. Mert ugye, mit igyunk? Volt, aki vodkázni akart, mert a bor gyanús volt neki.
Hat óra alatt két üveg pezsgőt ittunk meg fejenként. Az nem sok. Mindenesetre én nagyon jó hangulatban voltam, mert nem voltam hozzászokva az iváshoz. De aztán elrontották, mert elkezdték a srácok, hogy hogyan meg miképpen lesz Mongóliában. Mesélgették a vad történeteket. Én szakácsnak mentem ki, de mit tudom én, milyen státusba, mert szakácsra hivatalosan nem volt engedély. Valami adminisztrátor lettem.
– Hej, a séééf úr ! – Elkezdték ott a furulyák. Ezek nagyon veszélyes palik.
Ahonnan jött, abban a kis faluban, üzemben vagy kombinátban ő a szakmunkás, ő a hentes. Ő valaki. Ki, ha én nem? Ő a falu rossza. Az a nagy szám, hogy de jól berúgtam! ezer forintot ittam el! És elkezdi ott az egyik tapló:
– No, te sééf úr, majd jól megszeded magad!
– Én? Úgy fogom megszedni magam, ahogy te. Te is azért jössz ki, amiért én.
Azért, mert itthon megadják az átlagfizetést, és kint ugyanazt megkapod még egyszer kemény valutában, mert azt tudni kell, hogy a mongol tugrik kemény valuta. Becsületes úton Magyarországon tíz-tizenkétezer forintot ma sem lehet keresni, nemhogy akkoriban… Vagy legalábbis az egészségedet vagy valami mást kell vásárra vinned ennyiért.
Ezt mondogattam annak a taplónak is, de neki azért ott bujkált a kis titkos mosoly az arcán.
– Hej, azért az ilyen szakács meg anyagbeszerző, aki pénzzel meg kajával dolgozik, az mindig megcsíp magának valamit! – Ezért aztán már ott Moszkvában volt bennem egy rossz érzés, mert ezek már ott kikiáltottak tolvajnak.
Itt arról van szó, hogy a kajához semmiféle vállalati hozzájárulást nem kaptunk. A kolónia havonta összedobott egy összeget, amiből én gazdálkodtam. Magyar pénzre átszámítva, mondjuk fejenként napi tizenöt forintból kellett etetnem a társaságot. Én kezeltem a pénzt, én vásároltam, tehát ez nagy bizalom volt irántam, illetve a mindenkori szakács felé. Senki soha nem ellenőrzött, tehát annyit lophattam volna, amennyit akarok. Meg is győződtem arról, hogy az elődeim közül akadtak, akik belementek ebbe a játékba. Csodálkoztam: néztem az étrendet; miket főztek, és mennyi anyagot használtak? Mondjuk harminc főre rántott levesbe savanyú tojásnak száztíz darabot írt ki. Az rengeteg.
Szóval Moszkvában elkoptattuk a két üveg pezsgőnket. Még szilveszterre is vettünk egyet, mert nem tudtuk, hogy Mongóliában lehet-e majd kapni. Állok a sorban, a hátam mögött egy orosz. De előbb kért, mint én. Ott ez a természetes: a másik válla fölött átlöki a pénzt, és mondja, hogy mit akar. De addig, míg oda nem értünk, haverkodott. Kérdezi, hogy németek vagyunk-e. Válaszolok németül, hogy nem, de én beszélek németül.
Erre rögtön belelkesedett, hogy hu, hát izé, és előadta, hogy merre járt, amikor katona volt. Sorolgatott ott számomra teljesen ismeretlen faluneveket. Hétdecis konyakot vett.
– Ülj le velünk!
– Dehogy ülök, ne vicceljünk: megy a repülőm!
Fiatal asszonykák – mert azok is jöttek velünk gyerekestül – vigyáztak a csomagokra. Már be is mondták, hogy szálljanak be, akik Omszk-Irkutszk felé mennek. Ez meg csak erőszakoskodik velem. Én meg csak szabódtam. Erre lecibáltak. Két haverja is ott volt. Képzeld, el, azt a hét deci konyakot négyfelé öntötte. Na, mondom: itt most valami zűr lesz.
– Nem! Kis sampanszkit ittam, arra nem megy a konyak! Boksz lesz a hasamban!
– Dehogy! Idd csak meg!
Na, gondoltam, nem érdekes, hadd ugassanak, fölállok és megyek. De abban a pillanatban, amikor megkíséreltem, belém csimpaszkodtak ketten… butty, vissza a székre. Hát most mit csináljak? Verjem meg őket, vagy legalábbis vágjak be az egyiknek, és futás a géphez? Mert próbáltam, hogy druzsba, szevasztok, kicsit beleiszom és megyek … De egyszerűen nem engedtek el.
És már senki nem volt ott közülünk. A csomagokat is elvitték. A többiek már túljutottak az útlevélvizsgálaton, mindenen. Én meg ott diskurálgatok ezekkel a palikkal. Úristen, hát itt maradok részegen, azt se tudom, hova menjek, csomag, minden nélkül… Hát ez vicc! A büdös anyátokat! Megnéztem, merre kell menni, bedobtam a konyakot, és tűz! Mire jelentkezik a hatás, addigra én már a repülőn leszek.. Legföljebb elalszom.
Az útlevélvizsgálatnál egy elmés kis „automata” ereszti át az embereket. A csinovnya bent ül a kuckóban, és onnan mozgat egy csövet. Ha kinyomja, akkor zárva, ha visszahúzza, akkor mehet az ember. Adom az útlevelet.
Folyékonyán magyarázott nekem, mintha én spíler lennék abban a nyelvben. Mondom neki, hogy nem értem tökéletesen. Elmondja még egyszer. Nem értem! A többiek meg ordítottak, hogy menjek már. Elindult a busz. Megállították, mert látták, hogy ott vagyok, és lazán diskurálgatok…
– Az útlevél jó?
– Jó, de adjon tizenhat rubelt!
Nincs! – Persze volt még húsz, de mért adnám neki? Az nagyon sok pénz. Addigra már a konyak is elkezdett dolgozni.
– Mit kukorékolsz itt, öreg tyúk? – Megfogtam a vasat, és szépen elnyomtam a vassal együtt. Tataram, futok a buszhoz. Erre honnan, honnan nem, de előkerült vagy három ilyen száznegyven kiló körüli spiné. Belém csimpaszkodtak, cibáltak, szaggattak. Azonnal vissza, mert policájt hívnak! A többiek meg üvöltöttek, hogy elmegy a busz. Hát nem engednek. És megvolt a többiek öröme, az a kaján öröm, hogy ez a hülye jól ráfázott… nem ők…
Na, aztán végre elmagyarázták, hogy túlsúlyom van. Ezért kell tizenhat rubelt fizetnem.
– Nekem Budapesten harminchat kilós volt a csomagom. Negyvenről van papírom. Szerintem azóta nem hízott a pakkom!
Kiderült, hogy ők nem személyenként mérték, hanem együtt az egészet. Mivel én szálltam be utolsónak, rajtam vasalták be a többletet. Az persze halál természetes, hogy akinél tényleg túlsúly volt, az nem jött utána oda hozzám, hogy haver… izé… Ki kellett fizetnem a pénzt.

Moszkva és Omszk között lazán végigaludtam azt a hat-hét órát, úgyhogy Irkutszkban már nagyon fitt voltam. A többiek Omszkban álltak neki… Én meg végigkóstoltam az egész tearepertoárt, mert rettentően szomjas lettem. Ittam vagy tíz csészével. Ezalatt a többiek kiütötték magukat. Aztán már nem is tudtam aludni, mert zötyögött, hullámzott a gép. De soha nem felejtem el, hogy a felhők fölül láthattam a napfölkeltét. Irkutszkban találkoztunk és beszélgettünk Mongóliából jövő magyarokkal. Aztán átszálltunk egy pici kis repülőre. Létrán kellett bemászni, műanyag üléseken ücsörögtünk.
A májfunkciós Jenőt is tovább hülyítették. Erre az adott alapot, hogy a mongol pilóta megcsúszott a füvön, a gép imbolygott.
– Oda nézz, Jenő, milyen részeg a pilóta! Tuti, hogy belemegyünk a Bajkál-tóba!
De tényleg elég félelmetes volt. Reszketett az a pici gép, nem ment olyan simán, mint a nagyok. A legkisebb szél is megdobta. Olyankor egymásra dőltünk. Az ablakok is szimpla kis üvegből voltak, zörögtek. A Jenő már teljesen ki volt akadva, mire aránylag normális módon leszálltunk Ulánbátorban.

(Folytatjuk)

Forrás: Andrassew Iván–Pál János: Prolilét-ra. Kozmosz Könyvek, 1988, Budapest