Erich Kästner két verse
A vak
Túl keserven, túl reményen
lehorgasztott fejjel ül.
Fáradtan gubbaszt a fényben.
Eltűnődik tétlenül:
nem történnek már csodák ma.
Változás nem várható.
Ki nem lát, azt más se látja,
ki nem lát, nem látható.
Hallok jönni, hallok menni.
Ki kerül ki, ki hagy ott?
Mért nem áll meg soha senki?
Vakok vagytok s vak vagyok.
Nem száll soha homlokomra
lelketek lehellete.
Ha lábatok nem dobogna,
azt se tudnám, éltek-e.
Ülj le mellém! Közelebbre.
Míg nem sejted, mi a vak.
Süsd le pillád, hajtsd fejed le.
Míg a kínt tudod magad.
S most tovább! Menj csak sietve!
Fontos, hogy te látva láss,
ám e sort még vésd szívedbe:
ki nem lát, nem látja más…
Ősz az egész vonalon
Az ősz a szellőt sarkantyúzza.
Libeg a tarka lomb galya.
Folyosó lett most minden utca,
amelynek tárva ajtaja.
Lejár az év, mint havi részlet.
A hátralék édeskevés.
S amit teszünk, az igen gyér tett.
Amit teszünk, csak ténykedés.
A nap úgy csinál, mintha sütne.
Hidegen hagy. Megsütheti.
A gyomrunk pórázra van kötve.
Morog. Eledel kell neki.
Fakul a lomb, sárgul a zöldje,
köszön az ágnak, s lepereg.
Forog a föld tengelyén körbe.
Ha ittál, forog teveled.
Az embert létre azért hozták,
hogy múljon, mint évek sora?
Folyosóknak tűnnek az utcák,
amiknek tárva ajtaja.
És tart az órák körforgása.
S a lábunk meg nyomukba visz.
Igy jutunk lassan dögrovásra.
Visznek. De nyargalunk mi is.
Fittyet hányunk a földi gondra.
Mosolyba pácolunk epét.
Meglibben ágak tarka lombja.
Már zuhog is. Zokog az ég.
Maga marad, ki most magányos.
Ruth elment, s néhány levelen
kívül a kapcsolat hiányos.
De rég volt az a szerelem!
A játszma elveszett hát végleg.
És még sincs vége, lám soha.
Most minden utca folyosó lett,
amelynek tárva ajtaja.
Forrás: Szív a tükörben. Erich Kästner válogatott versei. Magyar Helikon, 1959. Fordította Békés István
Pusztai Péter rajza