Négy negyvenhétkor
eszem már – falu-ízű
füstölgő faillatú,
legelő csorda-szagú,
nagy karéj zsíroskenyeret.
Négy negyvenhétkor
még sül az egészség
és nő-fő a koleszterin –
koplalni kéne
estig legalább
– szóba sem jöhet –
nem, nem és nem.
Ha öngól, akkor sem,
ha döntetlen sem lesz
a végén, vagy ha
sérülten hagyom el
a pályát – a zsír az zsír,
a kenyér az kenyér marad;
főleg, ha azt valami
túlbuzgó szektások
kelesztik-sütik –
Jehova tudja, hogyan)
(bizonyám ismeri
ropogását a koldus is) –
négy negyvenhétkor
halnalban, délután
kitart és megtart
az örök menü.
Nem csalom meg:
nem hagyják az idők –
szeretetem, mint majomé
kitartó – mint kutyáé
élethossziglani hűség.

2011. február 16.