A repülőtér egyetlen épület, körülötte szanaszéjjel jurták. Vámvizsgálat…
Hogy mivel lehet seftelni? Például rettentően harapnak az ilyen giccses-csicsás dolgokra, mint amilyen a kacsingatós pénztárca. Itthon negyven-ötven forint. Ott a mongolok megcsókolják az ember kezét, ha ötven tugrikért odaadja. Az százötven forint ezért a szarért.
Akkora valuta volt ez a tárca, hogy húsz darabért adtak egy irhabundát. Nagy szám a szarvasbőgéses-naplementés meg a hattyús mit tudom én, milyen falvédő is. A mongolok igen nagy becsben tartották azt, aki ilyesmit ajándékozott nekik.
Egy srác várt minket. Beszálltunk a buszba. A sofőr meg részeg volt. Ott rettentően rosszak az utak. Nem ritkák a félméteres lyukak. Igy aztán csak gyorsan lehet menni, mert ha csak poroszkálsz, és egy lyukba beleesik a kerék, akkor az ott is marad. Télen a mínusz negyvenötven fokban fölfagy az aszfalt, nem győzik tavasszal foltozgatni.
Akkor? Itthon még nem fagyott, de mi fokozatosan mentünk a hidegbe. Mongóliában már mínusz húsz-huszonöt fokot találtunk. De ezt nem nagyon lehet érezni az alacsony páratartalom miatt. Ott más a szaga is a levegőnek.
Birkaszag. Egy hónap után meg lehet szokni, nem zavar. De az idegen orrát bántja a faggyú szaga. Rajtunk is érezték, amikor hazajöttünk. Mondta a feleségem is, hogy milyen büdös vagyok. Télikabátot nem nagyon mosogat az ember. Pedig én nem is főztem faggyúval…

Éjnek idején tettük meg az Ulanbator-Darhan közötti kétszáznegyven kilométeres távolságot. A sofőr a lejtőkön legalább százhússzal ment. Közben időnként kinyitotta az ajtaját, és… bőőő, önfeledten okádott a hóna alatt kitartott fejjel. Ettől aztán mindenkinek kész lett a gyomra. Akármilyen részeg volt valaki, ott, akkor kijózanodott. Különben jól vezette át a buszt a gödrökön. Hol elöl volt az összes csomag, hol hátul. Tudod, milyenek ezek az orosz buszok: jó kis ülések, bazinagy rugókkal, akkorát dobott az emberen, hogy végig kapaszkodni kellett.
Hát ugye én is számot vetettem az életemmel. Hiába, itt a vég. Az isten verje meg, azért utaztam annyit, hogy ott dögöljek meg a nagy mongol éjszakában. Ez azért már tényleg disznóság lenne. Végül szólt neki az a mongol krapek, aki elénk jött…

Darhanban hárman laktunk egy négyszobás lakásban, azzal a sráccal, akivel a repülőn bohóckodtunk, meg egy mérnökkel, aki a mai napig is jó haverom.
A lakás? Képzeld el: ötször hatos szobám volt, benne egy orvosi gyógyszerszekrény meg egy vaságy, a falon pedig néhány újságból kivágott kép. A fal összeköpködve. Nagyon lehangoló volt. Ennyi utazás, fáradság után egy ilyen rohadt lakás… Se függöny, semmi. Holt koszos minden. De olyan istentelen mocsok volt ott, hogy az borzasztó. Na, fürödjünk meg! Hát a fürdőkádban úgy állt az a… tudod, amikor a szutyok kitúrósodik. Nem az, hogy egyszerűen koszos a kád, hanem az a sárgás-szürkés valami. Akármi lesz, én meg nem fürdők ebben!
Három-négy napunk volt a berendezkedésre. Állandóan takarítottunk.
Hogy kik laktak itt előttünk? Hát magyarok! Előttünk egy héttel utaztak haza. Miért ne törjenek össze mindent, ha nekik már úgysem kell?
A magyarlakta lakások jó része így nézett ki. Tudniillik volt a mi kedves honfitársainknál egy bevett jó szokása: a megüresedett lakásokból minden használhatót átvittek magukhoz, akkor is, ha abból már volt otthon huszonhat… Tehát gyakorlatilag minden elhagyott lakást kiraboltak. Igy aztán az ilyen továbbszolgálók mind kiválóan föl voltak szerelve, akik meg újonnan jöttek, azoknak maximum egy vaságy, egy szék meg egy deszkából összeszögelt éjjeliszekrény jutott.
Venni? Mongóliában? Egyszerűen nincs. Szóval nagyon elkeseredtem. Arra is gondoltam, hogy ki se pakolok, inkább hazamegyek, mint hogy egy évig ilyen szutyokban éljek.
Egy kulcs jutott hármunknak. Mert az is természetes, hogy a magyar hazaviszi a magáét, hátha jó lesz még valamire. Kulcsmásolásra viszont nincs lehetőség. Kisipar nincs, az állami szektorban pedig ilyesmivel nem foglalkoznak. A mongolok nem is nagyon zárják az ajtót. A zár aránylag hamar tönkremegy, pótolni nem lehet. A kilincs helyére befűznek egy beakasztható spárgát. Ez nekik tökéletesen megfelel.
A mongolok nem lopnak. Nem is ismerek olyan szót az eredeti mongol nyelvből, ami ezt a cselekvést jelölné. Úgy mondják, ahogy az oroszok: capeara.
Az első pár nap nagyon lehangoló volt. Jött a karácsony, nagyon rohadtul éreztem magam: tökegyedül az isten háta mögött, a szutyokban…
Kitakarítottam, de például a fal olyan állati koszos volt… összeturházva… Ablakot se lehetett mosni.
Megpróbáltam. Megfogta rögtön a rongyot, odafagyott az üvegre. Ott is maradt tavaszig, mert sajnáltam leszaggatni.
Karácsony után kezdett normális hangulatom lenni. Aránylag jó szívvel fogadtak, mert az elődöm tudott ugyan főzni, de egy kicsit parasztosan. Tízféle kaját variált három hónapon keresztül. Süteményt, ilyesmit soha nem csinált.
Nagy lelkesedéssel kezdtem munkához. Hobbiból főztem. Tudtam, hogy el kell foglalnom magam, ha lehet, egész napra. Igy aztán nem úgy szerveztem meg, mint máskor, hogy minél gyorsabban, minél kevesebb energiával végezzek. Mert ha hazamegyek… haza? Szóval a lakásra… Mit csinálok? Egy idő után az olvasást is megunja az ember. Egyszerűen nem lehet két hónapig egyfolytában olvasni. Piálni… piálós társaságba beépülni nem akartam. Egyszer egy héten esetleg kártyáztam, de azt se akartam mindig. Majdnem mindennap írtam levelet. Az is egy kis regény.
Tudtam, nekem most melóznom kell reggeltől estig. A rosszindulatú, hülye piszkálódás már elkezdődött, összeismerkedtem azokkal a fiatalasszonyokkal, akik velünk jöttek. Tulajdonképpen eleinte nem is voltak képesek a háztartás tisztességes berendezésére, mert Mongóliában is hiánygazdálkodás folyik. Oda jártak kajáért.
Hol ez nincs, hol az. Annyi pénzed nincs, hogy „na most van krumpli, veszek egy mázsát”! De nekünk volt tőkénk, hiszen mindenki beszállt száz tugrikkal. Ebből lett a raktárkészlet. Tényleg szükség volt erre. Amikor például babot lehetett szerezni, akkor vettünk egy zsákkal. Majd szépen elkopik! De ezt egy háziasszony nem teheti meg. Ezért a családosok hazahordták a kaját, és otthon ebédeltek.
Ezek az asszonyok felajánlották nekem, hogy nagyon szívesen eljönnek segíteni. Hiszen látták, hogy egyedül vagyok, és tényleg mindent én csinálok meg, gyakorlatilag pihenőnap nélkül, szombaton-vasárnap, mindig dolgoztam.

Motor és jurta
Az volt a helyzet, hogy engem nem keserített el a sok munka, de nagyon jó néven vettem, hogy segíteni akarnak. Elsősorban azért, mert így munkaigényesebb dolgokat is el tudtam készíteni. Például gombócot. Fölszaladt a létszám harminc-harmincöt emberre – számolj csak négy gombócot egyre -, az rengeteg.
Az egyik segítő fiatalasszonnyal nagyon jól összebarátkoztunk. A férjével is… meg volt egy gyerekük… Igen jókat dumáltunk. Értelmes, szimpatikus házaspár volt. A férfi elektromérnök…
Mígnem, ahogy én osztottam ki a kaját, többen tették a hülye megjegyzéseiket. Jön a férj, rákezdenek a furulyák:
– Józsikám, nem tudod, mit főzött a sógorod?
Én meg csak spekuláltam: hát rólam van szó. Sógor ?! Na, mondom, egy módszer van, nem kell foglalkozni vele. Ugasson csak a kutya! De ezek egyre hülyébb megjegyzéseket tettek. Például az Erika mondta, hogy indul haza.
– Hova haza? Oda vagy oda? – Mert ugye egy házzal arrébb laktak.
Pedig egyedül soha nálam fönt nem volt. Egy hónapig azt se tudta, hogy hol lakom. A férjével meg a kisgyerekkel látogattak meg. Soha egy ujjal hozzá nem nyúltam. Nagyon tiszteltem őt is, a férjét is.
Olyan rohadt volt azt mondani az Erikának: „Te, ne gyere többet! Én se megyek el hozzátok…”
Nem is mentem. Három hónapig tartott a barátságunk. Ezt a szakítást azért határoztam el, mert nem akartam tönkretenni a házasságukat. Pedig azelőtt egy héten háromszor is együtt voltunk. Jókat dumáltunk, könyvekről vitatkoztunk…
És főként… volt egy gyerek, akit megdögönyözhettem…
Tudtam, bármilyen intelligens a Józsi barátom, egy idő után sok lesz neki. Hát mindenki azt ugatja neki, hogy így meg úgy a Pál Jancsi. Most képzeld el: ők a kombinátban dolgoznak egész nap, én meg a feleségével édes kettesben a konyhán. Mi tényleg jól éreztük magunkat az Erikával, mert beszélgettünk… legalább ő is beszélgethetett valakivel. De azt kellett mondanom, hogy ne jöjjön, inkább megszakadok.
Talán a mai napig se tudja, hogy miért mondtam. Haragudott is rám utána. De inkább ő haragudjon rám, mint a férje rá. Még mindig tisztességesebb volt így, mint ha fölrúgom a házasságukat.
Szóval a bunkók ezt is szépen összehozták.

(Folytatjuk)