Az én hatvan körüli nemzedékem életsorsa úgy alakult, hogy csak közvetett Párizs-élménye lehetett. És ebben sem bővelkedett. Egykori tanáraim közül mindössze kettőt tudok megnevezni, akik a húszas évek végén két évet töltöttek a Sorbonne-on: Jancsó Elemért és Csehi Gyulát. Ideológiai elkötelezettségüktől függetlenül mindketten a francia felvilágosodás szerelmesei voltak. A szórakozott professzorként ismert Jancsó Elemér akkor volt igazán elemében, amikor Ady párizsi évei kapcsán saját élményeit is feleleveníthette. (Ady költészetének a genezisét, 20. századi jelentőségét lényegében akkor értettem meg, jóllehet államvizsga dolgozatom megírására készülődve már volt némi „jártasságom” a szakirodalomban.) A marxista irodalomtudósnak tekintett Csehi Gyula filozófiatörténeti „spec. kurzusára” nagyon kevesen jártunk. Pedig úgy beszélt a francia filozófusokról, mintha előző nap karon fogva sétáltak volna a kolozsvári főtéren. Később már azon sem lepődtem meg, hogy egyik szabadegyetemi előadását – melynek elkezdését áramszünet késleltette – a hetvenes évek elején így vezette be a Felvilágosodástól felvilágosodásig szerzője: „Kedves elvtársaim, a francia felvilágosodás fényes századaiból érkeztem ide ebbe a sötét középkorba…” Hogy szavait nem bonmot-nak szánta, az jóval később tudatosodott bennünk, amikor valóban „sötét, halott várossá” vált Kolozsvár. (A teljesség kedvéért hadd tegyem hozzá: Vasile Igna kiváló román költő barátomat idéztem, aki a „Funar-uralom” idején menekült Párizsba.)
Mindez egy olyan Korunk-szám szerkesztése közben jut eszembe, amelynek témája az egyetemek (új) világa, az európai egyetemek folyamatban lévő szerkezetváltása, és amelynek dilemmáival immár térségünkben is szembe kell néznünk. Mai kérdéseinkre is keresem tehát a választ, amidőn a nyáron „feltornyosult” olvasnivalók között Az „Állj fel” torony árnyékában című hetedfélszáz oldalas antológia Eiffel-tornyos fedőlapjára esik tekintetem. Már az is megkülönböztetett figyelmet ébreszt a veszprémi Új Horizont Alapítvány kiadásában megjelent impozáns kötet iránt, hogy maga a köztársasági elnök írt hozzá ihletett előszót. Mádl Ferenc a franciaországi tartózkodásainak felemelő pillanatait – egyetemi hallgatóként, előadóként és államelnökként átélt megrendítő élményeit – úgy idézi fel, hogy történelmi számvetésre is késztessen. Nem csak arra mutat rá, hogy a Trianonba torkolló „élet-halál küzdelmeink, közösségi és egyéni összeomlásaink milyen sokféle veszteséggel jártak”, de egyszersmind azt is hangsúlyozza, „hogy magán-nyomorúságok és szabadság-hiányos idők századaiban egy nép sem adott annyiszor menedéket nekünk, mint a franciák”. Szepsi Csombor Márton, Teleki József, Bölöni Farkas Sándor, Széchenyi István, Szemere Bertalan és más „Európa-járók” példáját követve a 20. századi magyar szellemi élet nagyjai (Ady, Móricz, Szabó Dezső, Bartók, Kodály, Kosztolányi, Illyés, Németh László, Márai…) is útra keltek, és egyikük sem tért haza francia földről üres kézzel. A „nemes anyagokból építkező szöveggyűjteményt” – írók, költők, festők, zeneszerzők, előadóművészek, kétkezi emberek, diákok és politikusok vallomásait – Mádl Ferenc mindenekelőtt az első franciaországi útjukra induló diákok, egyetemi hallgatók figyelmébe ajánlja. Azzal a meggyőződéssel, hogy segítségével könnyebben kiismerhetik magukat az integrálódó Európa ellentmondásos történelmében, jövőformáló küzdelmeiben.

Az antológia gondozói – A. Szabó Magda és Ablonczy László – úgy válogattak ugyanis a francia földön heteket, hónapokat, éveket, évtizedeket töltött szellemi felmenőink és kortársaink leveleiből, naplóiból, visszaemlékezéseiből, illetve szépírói megnyilatkozásaiból, hogy a 20. század „tükörcserepei” egymással kapcsolatba hozható mozaikképekben nyerhessenek értelmet. Az anyagot tagoló, gondosan megkomponált, sugallatos című fejezetek egyértelműen erre utalnak: I. Párizstól a Fekete kolostorig, II. Viszem a földem, III. Öt év az Isten háta mögött, IV. Szemtanúk, lemondók, újrakezdők, V. Tetemrehívás, VI. Kettős személyazonosság. Minthogy már az első fejezet Adyt, Bartókot és Kuncz Aladárt juttatja eszünkbe, a kötetnek – alcíme szerint a Magyarok francia földönnek – lehetséges egy olyan olvasata is, amelyik az Erdély-részi magyarok észleleteiből állít össze mozaikképet. Az üzenethordozók „képsora” így is rendkívül beszédes – Ady, Áprily, Bartók, Benedek Marcell, Brassai, Csinszka, Farkas Árpád, Hubay Miklós, Hunyady Sándor, Ignácz Rózsa, Jékely Zoltán, Kacsó Sándor, Kányádi Sándor, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kuncz Aladár, Lászlóffy Aladár, Lőrinczi László, Méliusz József, Román Viktor, Sütő András, Szabó Dezső, Cs. Szabó László -, jóllehet a névsor korántsem teljes. Gazdagabb képet mutat az első világháború előtti és a két világháború közötti időkből, mint a későbbi évtizedekből, ugyanakkor igyekszik „messze hallatszóbbá” tenni azoknak az emberi/művészi üzenetét is, akik csak 1968 után juthattak el az Eiffel-torony tövébe.
Hogy kinek-kinek az életművében milyen értékszempont-változásokat idéztek elő a franciaországi élmények, élményrétegek – arra az antológiába illesztett szövegrészekből és versekből is következtetni lehet. Van, aki megragad a ritkán adódó turista-élmény regisztrálásánál; van, akinél az élménytelítődés egy egész életet felzaklató drámai felismerésekkel jár. Ady és Bartók például a maga életének és művészi feladatának dantei kérdéseivel vívódott, Hubay – megrázóan beszélt erről az idei Tokaji Írótáborban is – a szellemi csillagok találkozását figyelte „az európai éjszakában”. Méliusz, aki börtönévei letöltése után csaknem két évtizeddel szabadul ki Európába – nemkülönben. Lőrinczi Lászlót „irodalmi oknyomozó” útjai vezették Franciaországba (lásd: Utazás a Fekete kolostorhoz,. Kriterion, Buk., 1975).
Erdélyi magyar irodalmunk „utazó nagykövete”, amikor először tért haza Párizsból, első találkozásunk alkalmával rezignáltan megjegyezte: „Csak az a baj, tudod, hogy nem most kellett volna eljutni oda, hanem fiatal koromban…” Kányádi akkor tájt töltötte a negyvenet. Azóta sem kérdeztem meg tőle: vajon arra gondolt, hogy akkor esetleg másként alakult volna látásmódja, világteremtése? Az érvényes választ régóta sugallja Szabófalvától San Franciscóig ívelő költészete.
Áprily 1909 nyarán járt először Párizsban, huszonkét évesen. Kifejezetten azzal a céllal, hogy a modern irodalmi/művészeti törekvésekkel megismerkedjék. Adyval is szeretett volna találkozni – hiszen neki köszönhetően irányult figyelme a szimbolizmus költői lehetőségeire -, de Léda lakása előtt „elvesztette bátorságát”, és visszafordult. Hogy a maga tradicionálisabb architektúrájú költői világában ugyanannak a hagyományőrző modernségnek az útját járja, mint neves kortársai közül Babits, Radnóti vagy József Attila. (Vö.: Antal Attila: Világalkotó elemek Áprily Lajos költészetében, Kriterion, 2003. 63.)
Ady párizsi levele nyitja, természetesen, a kötetet. Még természetesebb, hogy első élményeiről kedves zilahi tanárának, Kincs Gyulának számol be a Szilágy 1904. március 3-i számának hasábjain. Húsz évvel később, a költő halálának ötödik évfordulóján Brassai – a Párizsba frissen érkezett ifj. Halász Gyula – arról tájékoztatja szüleit, hogy Ady-estet szervez: „Az idea már régi és az enyém: Adynak egy márványtáblát állítani Párizsban. Részben erre a célra lenne az Ady-est jövedelme. Bölöni segíteni fog, s holnap beszéljük meg a műsort, a terem, a rendezés és a reklám ügyét. Úgy látom, itt egy ilyen dolog kevesebb utánjárással és fáradsággal jár, mint Brassóban. Az estélynek nem lesz semmi politikai színe. Persze Bölöni és Itóka is fognak beszélni Ady párizsi életéről, magam néhány verset szavalok. Egy magyar énekesnő két Bartók-Ady-dalt s két Harsányi-Ady-dalt énekel a szerző kíséretével, még egy szavaló – íme, nagyjából a műsor, amihez Márai Sándor vagy Kádár Ady-előadása, egy-két zeneszám jönne még. Számítani lehet 1000 magyar részvételére, s ha a kalkuláció nem csal, a márványtáblán kívül a szereplőknek is szép összeg juthatna.” (Az előadás ismeretlen okokból elmaradt, és arra sem derül fény a kötetből, hogy 1924 végén Bartók készült-e Párizsba. Az antológia összeállítóinak jegyzeteiből viszont megtudható, hogy 1922. április 4-én a korszak egyik legjelentősebb zenekritikusa és zenetörténésze, Pruniéres tartott előadást Bartókról a Sorbonne-on, amelyen a zeneszerző is jelen volt. A Brassai-levélben említett Bölöni György visszaemlékezései tanúsítják, hogy – kezdeti vonakodásai ellenére – Ady is felment az Eiffel torony tetejére, éspedig azon a napon – 1904. május 13-án -, amikor megtudta, hogy végzetes betegségben szenved. Bölöni már-már az öngyilkosságtól tartott: „Élet és Halál birkózott benne. És nagyon az Élethez kapcsolta, amit háromszáz méternyire lent a földön látott.” A párhuzam kedvéért hadd jegyezzük meg: a feljutás örömében Bartók egy tréfás versikét rögtönzött – 1905. augusztus 19-én – a nővérének: „Által mentem én a Szajna-hidacskán, hida-, hida-, hidacskán / Felmentem az »Állj fel« torony csúcsára, felmentem a csúcsára…” Mélység és magasság, közelség és távlat, fény és árnyék egyidejű érzékelésének/érzékeltetésének igézetében kapta e kötet is a fentebb jelzett címet.)…

A jeles antológiát bemutató esszé teljes szövegét a Periszkóp portálon lehet elolvasni egyéb, érdekes új közlésekkel együtt.