Elhunyt Szepesi György
Kilencvenhat éves korában meghalt Szepesi György sportriporter, a magyar rádiózás egyik legnagyobb alakja. Az 1922-ben született Szepesi 1945-ben kezdett dolgozni a Magyar Rádiónál. Három évvel később már olimpiáról is közvetíthetett, Londonban debütált, majd utána rendszeres tudósítója lett a játékoknak, utoljára a következő londoni olimpiáról, 2012-ben jelentkezett be. Kilencvenéves volt ekkor.Ahaza.blog.hu 1999-es interjúval emlékezik meg a legendás sportriporter alakjáról – abban az évben jelent meg ugyanis Szepesi életrajzi könyve (Búcsú a mikrofontól). Azé az emberé, aki a régi idők rádiójában úgy kiáltotta el a gólt, hogy hinni kellett: örülni érdemes, lesz még jobb idő…
– Könyvének mottója szerint: „Bármit teszünk, tegyük szenvedéllyel, vagy sehogy.” Mi volt és maradt szenvedélyének tárgya egy életen át: csak a foci, a labdarúgás?
– A foci szót én a grundhoz társítom. Szenvedélyem is onnan indult el. Ezt hoztam magammal az angyalföldi, az újpesti grundokról. Hagyjuk meg tehát a gyerekeknek, ami az övék. Tudva, hogy némelyikükből lesznek a jövő nagy profi játékosai. A labdarúgók. Mert a labdarúgás: professzionalizmus, amelyet ma már dollármilliókért űznek. Ami a kérdés lényegét illeti: igen, a szenvedély az én ars poeticám veleje. A rádiózásban, a labdarúgásban és a közügyek iránti érdeklődésben egyaránt. Az élet megadta a lehetőséget, hogy e szenvedély csiszolódjék különböző iskolákon. Röviden: a kemény, skolasztikus nevelést az újpesti iskolában, a liberális, felszabadult légkört a Berzsenyiben, aztán a háborús szenvedések katarzisát. Lehetőséget kaptam arra, hogy 1945 áprilisától mind a mai napig a Magyar Rádióban dolgozhassak, s hogy tevékenykedjem a hazai és a nemzetközi sportvilágban, elsősorban a labdarúgásban. Remek sportolókkal és nagyszerű sportdiplomatákkal találkozhattam az idők során. Mindez kialakította szemléletemet, stílusomat. Hetvenhét éves vagyok, mindmáig szenvedélyem rabja, s megváltozni már aligha fogok. – De mit csinál a hivatás szerelmese, ha fokozatosan tapasztalja: szenvedélyének tárgya már nem azonos önmagával? Elég-e búcsút venni a mikrofontól? Nem hagyhat mást az utódokra, mint sivár pályaszélt? – Kedves labdarúgó klasszikusom, Sándor Csikar mondja: „Ez a mi futballunk, ezt kell most szeretnünk. Nem azért, mert jó, nem azért, mert szép, hanem most ez a miénk.” Az ember látja az idő múlását, de az öregedő feleség mellett is ki lehet tartani, mert összeköt a szeretet. Kis ország ez, de kétszer el tudtuk érni, hogy a világ legjobbjai közé tartozzunk. Igaz, mindkétszer veszítettünk: egyszer rosszabbul játszottunk ellenfelünknél, egyszer elpackáztuk a győzelmet. De ott voltunk: 1938-ban Párizsban és 1954-ben Bernben. Hiú ábrándot kergetni ma már nem érdemes, ám – az adott tehetségekkel és lehetőségekkel – előbbre juthatunk. Ami engem illet: az a magas hőfok, amellyel valamikor például gólt közvetítettem, már nem időszerű. Bár azért, ha rezdül a háló, most is szépen kell mondani, mert a gól ma is gól.
– Valamikor személyisége, arca volt a riporternek, akit az imidzsmesterek manapság talán csak amatőrnek neveznek. Mit tanulhatnának mégis a gépesített szövegdarálók és mosolykonzerv-kibontók, mondjuk, az ősrádiósoktól?
– Ez szépen hangzik, de igazságtalan az utódokkal szemben. Mert nekik a miénknél sokkal keményebb küzdelmet kell vívniuk a helyfoglalásért, s az azt követő mindennapokért. Óriási lett a konkurenciaharc. Mi örültünk, mikor a háború után Budapest I. megszólalhatott, és boldogok voltunk, amikor 1947-ben Budapest II. csatlakozott hozzá. Ma rádió- és tévéadások sokasága vetélkedik a közönség figyelméért, kegyeiért. Kiéleződött küzdelem folyik a közszolgálati és a kereskedelmi média képviselői között. Megnövekedett a felvevőpiac: sokkal több sportriporter szaladgál, mint egykoron. Ez egyszersmind azt jelenti: jóval nehezebb a kiugrási lehetőség. Az igazi tehetség után viszont két kézzel kapkodnak, mert minden rádió, tévé új arcokat, sztárokat akar kreálni. Milyen útravalót adhat ebben a világban az ősrádiós? Talán csak ennyit: az menjen erre a szép és érdekes pályára, aki elhivatottságot érez. Aki legszívesebben mindig a sporteseményen van jelen. Aki – túl azon, hogy persze a legjobb akar lenni –, ha mikrofon vagy kamera elé áll, nem önmagát szereti, csillogtatja, hanem a sportot, a sportolót. Mert a mikrofon nagyon érzékeny műszer: azonnal megérzi a fölös hiúságot, az önmutogatást.
– Azt mondogatják némely öntelt utódok: az „ősöket” csupán ösztönük mozgatta, no meg, a lelkesedés. Mennyi volt abban a régi munkában a tudatosság, a felkészülés?
– Rengeteg, ugyanis – ez volt az alapelvem – együtt kellett élni a játékosokkal, versenyzőkkel. Mérkőzések előtt ugyanúgy éltem, mint a labdarúgók. Egy autóbuszon utaztunk, ugyanabban a szállodában laktunk, együtt mentünk moziba, az ő étrendjüket írtam magamnak is elő. Mert mind szellemiekben, mind fizikailag át akartam élni azt, amit ők. Ma ezt a riporterek nem tehetik meg, hiszen mi öten ha voltunk, most viszont vagy ötvenen vennék körül a csapatot. Lehetetlenné téve a nyugodt felkészülést. Az edző elképzeléseit azért a mai riporternek is ismernie kell. És alaposan „meg kell tanulnia” az ellenfelet. Egyáltalán: mindkét csapatról a lehető legtöbbet el kell sajátítania. De száz információ közül legföljebb az épp odaillő hármat-négyet szabad elmondania. Aki adathalmazával túlterheli a közönséget, arra azt mondja a néző, hallgató: mit beszél ez itt nekem, azt közölje, ami a pályán történik!
– Köztudomású: ön az atmoszférateremtés mestere volt. Ez megtanulhatatlan eleme a mesterségnek, vagy ennek is megvan a trükkje, forgatókönyve?
– Rendkívül egyszerű a trükkje, forgatókönyve: kiállni a pálya szélére. Ma többnyire zárt helyiségből közvetítenek, hiszen a szabályzat csak ezt engedi meg. Annak idején nem volt ilyen szabály, így közvetlenül magam előtt láthattam a játékot, és mögöttem morajlott, kiálltott a sok ezres tömeg. A játékosok minden mozdulatát pontosan megfigyelhettem, testközelből hallottam, amit egymásnak mondanak. Igaz, rálátásom gyengébb volt, mint a maiaké, de ezért sokszorosan kárpótolt, hogy például egy század másodperccel a közönség reagálása előtt elkiálthattam a gólt. Erre „rímelt” aztán elképesztő atmoszférateremtő erővel a tömeg hangorkánja, és ez ragadta magával a hallgatót. Ez volt az én egyik legfontosabb technikai „trükköm”. „Forgatókönyvemet” pedig az említett szenvedély írta, amelynek át kell ütnie a mikrofonon. Hadd fűzzem hozzá: hosszú időt áldoztam arra, hogy megtaláljam azt a mikrofontávolságot, amely lehetővé tette, hogy – nem különösen sajátos – beszédhangomat a hallgatóság kellemesen erőteljesnek, ha úgy tetszik, fülbemászónak érzékelje.
– Végezetül: igaz-e, hogy fontos pillanatokban valóban a labdarúgókéval együtt mozdult a lába?
– Hát persze, hiszen mindig együtt játszottam a csapattal…
Forrás: AHAZA
Pusztai Péter rajza