A nagyvárosban betonrengeteg, sok ember összepréselve szűk odúkban. Vannak, akik így élik le az életüket. Házi kedvenceik is velük laknak, pedig az állatok természetes élőhelye korántsem a panellakás. Kutyákat, macskákat tartanak bent. Szegények. Őszintén sajnálom. Sosem tudhatják meg, mi a valódi szabadság. Néha úgy bánnak velük, mintha emberek lennének: szalaggal díszítik, felöltöztetik, fodrászhoz, orvoshoz viszik, és… ma már, többek között, depressziójukra is írnak fel gyógyszert. Úgy beszélnek velük, mint az embercsemetékkel: gügyögnek hozzájuk, van, aki kávéztatja, teáztatja, megveszik nekik a reklámtermékeket: műételekkel etetik. Jó ez nekik? Vajon tényleg jó nekik? Merthogy a gazdiknak biztosan. Az állatok a szabadságot kedvelik, s az ember, önzősége folytán, olyan társra akar találni bennük, mint amilyen hiányzik az életéből. Csak az állat egy fokkal jobb: uralkodhatnak felettük, s az állat nem felesel vissza, nem fejezi ki óhajait szóban, a gazdi szeretetéhségét csillapíthatja. Szóval, nem mindegy, hogy szereti valaki az állatokat, vagy kielégíti velük a hiányérzetét.
A panellakás különleges. Egyedi. Egymásban vannak az emberek, olyannyira, hogy alig egy méter választ el a szomszéd ajtajától, de nem tudod, ki lakik mögötte. Egyszer találkoztam a szomszédasszonnyal, s azt kérdezte tőlem, hát nem az a kisgyerekes család lakik ott? Nem, mondom, már három éve mi béreljük a lakást. Szóval, éldegélünk egymás mellett. Csak a hangokról, szagokról ismerjük egymást. Hangok a felső szomszédtól, szagok az alsótól. A fenti férfi mindig más lányt visz magához, s intim együttléteit mindegyre halljuk. És a hangok alapján azt is tudjuk, épp ki van nála, mert van, aki csendes, van, aki végig visongja a gyönyört… Mi nem akarjuk hallani, de halljuk. Vékonyok a falak, sokszor nézek felfele, hogy nem szakad-e be a plafon. Olyankor zavaróbb, ha éjszaka „teszik a dolguk”, mert vagy elaludni nem tudok, vagy felébredek a hangos történésre. Ilyen az együttélés – gondolom -, senki nem tartott pisztolyt a fejemhez, hogy panelba költözzek. Utána fürödni szoktak, s azt is hangosan. Ha végeztek, akkor én is pihenhetek.
Az alsó szomszédtól a szagok áramlanak fel, be a konyhaablakon. Néha túlságosan is fokhagymás, amit főz, néha egyszerűen elviselhetetlen szagút, amit nem tudok hasonlítani semmihez. Ő a veszekedős. Ha nappal kiabál, még elmegy, de éjszaka zavaró. A férfi hangját nem hallani, csak a nőét. Egyik nap a buszról leszálltam, hazafelé kullogok, s látom, hogy vár rám egy idősödő hölgy. Ahogy közelebb érek, hozzám szól, megkérdezi, nem zavar-e bennünket a veszekedés. Ő volt az alsó szomszédja, akiről nem tudtam, hogy az. Vagyis, nem ismertem, pedig három éve lakunk ugyanabban a lépcsőházban. Ő aztán elmondta mindennek a nőt. Más véleményen voltam, de megtartottam magamnak. Szóval, igyekeztem egyedül maradni. Azt mondta, hogy biztosan gyáva nyúl a párja… de ki tudja? Lehet, hogy csak passzív- agresszív személyiségzavaros, aki a mellette élőnek pokollá teszi az életét. Ezt akartam mondani, de biztosan csodálkozott volna. Merthogy az az őrült, aki veszekszik… ez van a köztudatban. Nekem aztán mindegy, hogy ki a hibás, én nem fogom megoldani a problémájukat, ezért nem is avatkozhatom bele.
Lakik egy rácsos ajtós is a lépcsőházban. Ő a gyanakvó. Előtte csak elsuhanni szabad, mert múltkor a párom tapogatózott a lépcsőn a sötétben, s  a csengőjük melletti kapcsolót nyomta meg, hogy villanyfény legyen – aztán másnap kitámadták, hogy miért ólálkodik az ajtójuk környékén.
Az is érdekes, hogy senki nem szeret takarítani. Nincs lépcsőháztakarító, havonta egyszer kerülne sor mindenkire, hogy a saját emeletén lesöpörje és felmossa a lépcsőt. Erre külön felhívta a figyelmem a házmesterasszony. Mondom,  én szoktam is, más senki nem takarít rajtam kívül. Igen, felelte, csak azért mondja nekem, mert az albérlőkkel mindig gond volt, mi vagyunk az elsők, akik takarítani szoktunk.
Feleltem volna, de nem tettem: nemsokára elköltözünk. Házba. Olyan helyre, ahol van udvar és kert. És nincsenek felső szomszédok, sem alsók. És nincs betonrengeteg. És nem leszünk albérlők sem. Végre.