Fejünk fölött döglegyek zsongnak.
Az ember, ha mindenét elveszti, hát mivé lesz?
Talpunk alatt viharvert házak, kertek, utak.
Égi áldást osztanak önjelölt földi urak,
új ruhában, régi időkről hazudnak.

Bőrünk alatt izzadt fák üszkös gyökér-láb nyoma,
homlokunkon, ráncok között, eső mosta latyak bűzös sara.
Létbizonytalanság. Szakadék ember-ember között.
Mit glóriák betegeknek, szenvedőknek, mikor a parancsolók,
ha kell, önmagunktól is megvédenek!

Álmodtam egyszer, mikor már beteg voltam,
hogy összejártam az egész világot.
De titokban valaki meglesett, meglátott, megállított.
Önmagunk rémképe elől akartam csöppnyit elmenni, szóltam –
nem menekülni, soha elszigetelődni: emberként boldognak lenni.

És látni akartam többet, megtanulni, s tanítani, amit még lehet.
Hiába beszéltem, hiába öleltem, mutattam igaz csodát, szépet,
valamit rosszul csináltam, hiszen, te sem értettél meg, kedves.
Azon a napon neved mellé, hát ezt jegyeztem.