Biztos, te is megfigyelted, hogy az anyai szeretet nagyon hasonlít egy kiskutyához. Abból a hűségesebb fajtából. Képes naphosszat koslatni a nyomodban (már ha gyereke vagy valakinek), ha megállsz a kirakat előtt nézelődni, ő is nézelődik, ha leülsz egy padra, melléd kuporodik s általában úgy néz a szemedbe, mintha folyton a parancsodat várná. Ha valamelyik (kutya)ösztönével megérzi, hogy szomorú vagy, odasomfordál a lábadhoz és megnyalja a körmödet. Ó, dehogy tenné fel mancsát a térdedre, hiszen így is előfordult már, hogy rajta főzted ki bosszúdat. Úgy rúgtad ülepen, hogy kettőt bukfencezett. De ő nem haragudott meg érte. Inkább csak néhány lepéssel arrébb telepedett le a farkára és megszégyenülten szorította orrát a mancsai közé. Onnan pislogott fel rád, hátha ismét ugornia kell, ha hívnád. Néha ráunsz, s akkor cselhez folyamodsz, hogy pár órára szabadulhass tőle. Becsalod az ólba azzal, hogy „gyere, friss tejecske” aztán csak rázárod az ajtót. A kedvedért lefetyel kicsit a tálkából, érzi, hogy az csak a tegnapi poshadt víz, de sértődöttségnek nem adja jelét. Másnap aztán olyan frissen ugrál körülötted, olyan farkcsóválva követ, mintha mi sem történt volna. Nos, látod? Ebből gondolom, hogy mindenek fölött (vagy előtt) az anyai szeretet amnéziás.