Láttam remegni szemérmes pipacsokat,
a férfiembert, szemeit törülgetni, elvérezni rózsát,
összekovácsolt sorstalanságban a mindent felemésztő tüzet,
csöndes partokkal ölelkezni a locsogó vizet.

És jött velem szembe tarka rét,
rőt mező, virágillatú asszony, napfény,
gyermek-idő, tiszta égszínkék,
ami csak fényképeken él és ég.

Hittem benne, hogy szárnyakat bont egyszer az értelem,
s az idő visz majd mindent, ami rút volt, ismét szép lesz,
a jóság leülepszik, gyökeret ver a szívekben,
kik utánunk jönnek, elég, ha tükörbe néznek.