Az évek versenylovak,
előbb poroszkálnak,
mintha sűrű víz volna
körülöttük a levegő
s alattuk a por,
majd lassan gyorsulni kezdenek,
utoléri az egyes a kettest,
egynek látod őket,
s fölkiáltasz: Tizenkettes!
Tizenkettő lett a gyermek…
Kiszámíthatatlan lovak az évek,
egymást váltják az élvonalban,
utoléri a kettes az egyest,
majd a kettő váltja az egyest,
majd a három…
fiatalember lett a gyermek,
vágtáz a harminc felé
a vér világot fölporzó
salakján, aztán az egyes
húz belé, fölzárkózik
a három mellé,
s ím, már férfi
az egykori gyermek,
tanár, mérnök, vegyész,
tudós, író…rohan
a negyven felé,
apa már,
csillog a lovakon
a szerszám
a déli napsütésben…
Távol még az ötös,
de közeledik,
egyre gyorsabban szedi a lábát,
s a fölszálló salakporban,
jaj, észreveszi az eddig
láthatatlan semmit,
az ősz nullát,
mely lassítva robog,
mintha azt akarná,
hogy az ötös beérje…
A pálya egyre gyorsabb,
vagy rövidebb
– nehéz eldönteni –,
egymást váltva
kettesével szaladnak a lovak,
a hatodik kör után
fölgyorsulnak,
a ferde napsütésben
immár nem is egymással,
árnyékukkal versenyeznek:
a ninccsel, ami van:
az égben, s el-eltűnik
a léleksötétben,
s a ninccsel, ami nincs
és van, s immár mindig
az élen halad, örökre
lerázhatatlanul…

A hetvenhetest
nézem most messzelátómon,
s azt kiáltom: Hajrá, hetvenhetes,
ki ne fulladj, össze ne ess! Még csak
két bő kávés kör van hátra
a százig… Isten éltessen
sokáig!