(Olvasónapló és breviárium)

Mit tesz egy író, ha úgy hozza a sors, hogy több hetet egy nagy kiterjedésű szigeten kénytelen eltölteni, körben az óceánnal? Ráadásul ez a sziget történetesen 420 km kiterjedésű, ami „valamivel több mint Magyarország Kőszegtől Berettyóújfaluig”.
Mindez több mint harminc éve történt, Kanada nyugati partja előtt, a Csendes-Óceánban, Vancouver-szigeten. Az író pedig: Faludy György.
Két nyári hónapot, a júniust és a júliust töltötte ott, meglehetős magányban, egy minden kényelemmel ellátott erdei házban. Nem volt gondja a mindennapokra, egyszerűen csak élnie és írnia kellett.
No de miről?
A ház nem a vadonban állt, csupán „a mezsgyéjén”. Az író tehát inkább csak kacérkodott a remetei életformával, valójában a nyüzsgő, városi környezetből kiszakadva, egy csöndes zugban találta magát, békés, irigylésre méltó környezetben.
„Kora reggeli köd, dudáló hajók, sirályok, sziget-tenger körös-körül. A parton barátok várnak kocsival és többórás utazás után letesznek ebbe a két szobás kunyhóba villannyal, folyó melegvízzel, telefonnal, központi fűtéssel és kandallóval. A ház mögött aprófa gyönyörű rendben, és a két szobában meg a konyhán fel a mennyezetig hasonló rendben a könyvtár. Ízléses és mégsem hivalgó berendezésével ez a kunyhó csak úgy árasztja gazdája boldogságát. (Nem ismerem az illetőt; egyik barátom barátja, aki az előbbi kérésére adta át nékem nagylelkűen nyaralóját a nyári hónapokra.)”
Idill ez a javából, s a vele társuló édes semmittevés – gondolnánk. De egy vérbeli író nem szeret lustálkodni, nem tud élménytelenül élni. Két hónap eseménytelenség – az kész halál a számára. Ráadásul azért fogadta el a meghívást az erdőbe, hogy a végén letehessen valamit az asztalra. Egy kész művet. A műfaj nem számít, a terjedelem sem, csak az alkotás maga. Amihez elegendő élménnyel szolgál egy kiadós séta az esőerdőben, egy álom vagy egy éjszakai gondolat, egy mondat valamely olvasmányából, egy napi hír a rádióból, egy levél, amit postás kézbesít ki, vagy egy feltámadó emlék, ami most mindenáron papírra kívánkozik.
Naplónak hívják ezt a fajta műfajt, ámde Faludy György többet szeretne: „A Jegyzetek az esőerdőből – mert így nevezi később el művét, pontosabban Notes from the Rainforest-nek, mert előbb angolul lát napvilágot, még 1988-ban – inkább csak külső formája szerint napló. Valójában kommentár a jelenségek margójára…”
Az 1956-os múltja, majd recski fogsága után sok-sok évi emigrációra kényszerült Faludy 1967-ben költözik Máltából Kanadába, ahol életét megosztja Kanada és az USA között: újságot ír, egyetemi előadásokat tart, beutazza az amerikai kontinenst. Huzamosabb időt tölt Torontóban, ahol az egykori lakása előtti terecskét nemrég őróla nevezték el. A Vancouver-szigeten töltött két hónap irodalmi terméke tulajdonképpen a kanadai kormány ajándéka, aki egyfajta mecénásként állta az erdei kaland költségeit, mert „azt a váratlan nézetet vallja: jobb, ha az író asztala mellett használja tollát, mint ha fatálcával nyakában árul golyóstollat a nagyvárosok utcasarkain.”
Faludy Györgynek elsősorban a költészete az, ami tartós értékként ránk hagyományozódott. Prózája: pótolhatatlan, értékes adalék ahhoz, hogy megértsük a kort, amelyben élt, megismerjük kortársait, akik irodalmunk két világháború közti nagyjaitól a jelenkor élő és holt klasszikusaig terjednek. Faludy György 1910-től 2005-ig történelmileg mozgalmas, sokszínű időívet élt át. Tanúsága, a „kor falára” írt gondolatai megtalálhatók ugyan regényes visszaemlékezéseiben (Pokolbéli víg napjaim), de ha töredékesen is, ott vannak esőerdei gondolataiban is. Késztetést éreztem arra, hogy olvasás közben fontosnak tűnő részleteket, passzusokat, sorokat emeljek ki, majd egyfajta breviáriumba rendezzem azokat. A Faludy írása amúgy is annyi kézen ment már keresztül, s mindenki hozzáadta a maga sajátos kézjegyét – kiegészítés vagy javítás formájában –, eggyel több vagy kevesebb, talán már nem számít. A fontos: a szándék, s hogy életre keljenek az író gondolatai. (Cseke Gábor)

1987. május 31.

Ha ötven évvel fiatalabb vagyok, ugrálni kezdek a boldogságtól, amikor először szemügyre vettem a könyvtárat. Kétszer vagy háromszor akkora, mint az enyém Torontóban és egyetlen értéktelen vackot nem láttam még benne. Talán, ha Budapesten kétszer, 1938-ban és 1956-ban odaveszett könyvtáram meglenne és a kettőt hozzáadnám a torontóihoz, érném el ezt itt előttem, bár több a modern mű, míg nékem több ógörög és latin klasszikusom van. Kicsomagoltam borotvát, fogkefét, szappant, ruhát, jegyzetfüzeteket és nagylelkűen töltöttem magamnak a konyakból.
…Sétára indultam a környező erdőben. Óriási fáival, hűvös zöldjével, a mögötte bujkáló, mindig színezüst napfénnyel és tarka lombszőnyegével, úgy éreztem, hogy a természet egyik ájtatosságra intő csodája nyílik meg előttem. Innét a sarkkörig húzódik, néhány csík világoskék, jéghideg tengerrel közben. Sűrű, sötét erdő; nevetségesnek tartom, hogy az itteniek „bush”-nak, azaz bozótnak hívják. Útnak indultam tehát, de elmulasztottam autós kísérőim tanácsát megfogadni, akik azt ajánlották: illesszem derékszíjamra a konyhaasztalon hagyott ezerméteres spulnit, a szalag végét pedig kössem az ajtókilincsre, ha sétálni megyek.
Ez nem magyar erdő, ritka fákkal, ahol felfelé minden irányban látni az eget és oldalvást is. Ez nem amerikai erdő, ahol az alj-bozóttól és a mérges növényektől nem lehet járni. Vendéglátó és megzavaró erdő. A talaj ferde síkokkal hol erre, hol arra lejt, a nagy gyökerek és roppant fák eltérítik az embert eredeti irányától, az eléje álló sziklatömbök megbolondítják. Tíz perc séta után eltévedtem. Kidőlt fán foglaltam helyet, jó kényelmesen, miközben a pánik meglegyintett. Az újságokban minden héten olvashattam az erdőségekben elveszett emberekről. Olyikat a medvék karmolták agyon, mert nem kaptak tőle mézet. Kedvező újságcímekre gondoltam: „Jeles költő elveszett Vancouver Island lakatlan erdejében, helikopterek hasztalanul keresik.” Még egyre újságcímeket fabrikáltam, mikor kis kutya tűnt fel és vele együtt plaid-inges fiatalember, aki kedvesen hazakísért. Kiderült, hogy alig háromszáz lépésre kerültem a kunyhómtól, mégpedig olyan irányban, melyre semmiképpen nem gondoltam volna, azaz szembe vele. Még egy konyakot töltöttem és a konyhaasztal mellől az alkonyatot figyeltem, mely úgy jött a házba, mint a besurranó tolvaj.
…A dácsákért most is úgy lelkesedem, mint régen, de irigységet már nem érzek. Ha az ember megöregszik, vagy akár: ha felnő, úgy kísérőjelenségnek megtanulja lassanként: a dolgokat kontemplálni kell, anélkül, hogy megkívánná őket. „Használjuk az életet a kontempláció eszközéül, és a kontemplációt az öröm eszközéül” – ahogy Santayana, a spanyol filozófus megfogalmazta.

(Folytatjuk)

1. Demeter Maria:
   2018. július 31. 11:21

   Nagyon örvendek ennek a sorozatnak.