A ha­gyományos Molnár Vil­mos-i erénye­ket meg­tart­va, ugyan­ak­kor új hang­gal és újszerű témákkal lepi meg az ol­vasót a csíksze­re­dai szerző új no­velláskönyve.*
Molnár Vil­mos írása­i­ra jel­lemző a meghökkentés, a rend­hagyó el­beszélői/​sze­replői nézőpon­tok választása: célja ez­zel az ol­vasó meg­lepése, gon­dol­kodási sémáiból való kizökkentése, hogy más meg­világításból vizsgáljunk meg em­be­ri ma­ga­tartáso­kat, je­lensége­ket: önma­gun­kat.

Te­szi a szerző mind­ezt úgy, hogy közben lenyűgöz nyel­vi le­leménye­i­vel, játékos hu­morával, lendüle­tes me­se­szövésével. Szó sincs arról, hogy csu­pa vidám, anek­do­ti­kus történet sorjázna e könyv lap­ja­in: Molnár Vil­mos tud játéko­san írni a leg­ko­mo­lyabb dol­gokról is. Például Is­tenről. Ez a kötet leg­na­gyobb újdonsága: játéko­san, de mélyen és nem ba­ga­tel­lizálón, szentségtörőn ír az Is­ten­ke­resésről, a hitről. A Csicsó után az Is­ten című no­vel­la tanúsága sze­rint „Az Úris­ten Csicsó után Szőcs Géza, erdélyi származású, je­len­leg Ma­gyar­országon élő költő képében szo­kott meg­je­len­ni a vo­na­ton”, de aztán – mi­vel az Úr ki­is­mer­he­tet­len –, természe­te­sen akad­nak színeváltozásai. A Mese Is­ten nevéről-ben egy il­lető kitalálja Is­ten egy tit­kos (?) ma­gyar nevét: Ke­re­kes Béla, házmes­ter. A címadó no­vel­la pe­dig a székely asszo­nyok baráténál is mélyebb, ko­no­kabb hitéről szól.
A kötet írásait négy cik­lus­ba so­rol­ja a szerző: az első főként a (mi?) cso­da te­ma­tikáját járja körül, a máso­dik továbbírt történe­te­ket tar­tal­maz (Gárdo­nyi Géza Ga­ra­bon­ciását, Bo­dor Ádám A vo­nat, il­let­ve az Állomás, éjsza­ka című no­velláit gon­dol­ja tovább, az ere­de­ti­ek­hez kelléke­i­ben és mo­dor­ban is ra­gasz­kod­va, mégis jel­leg­ze­te­sen Molnár Vil­mos-os manírban. A har­ma­dik cik­lus címe: „Rend­hagyó mesék felnőttek­nek”, az utolsóé pe­dig: „Mi­nimál mesék”. A jól el­talált címek pon­to­san jel­zik, miről van szó: a szerző ki­csit újra fel­találja a mesét, vagy leg­alábbis védjegyévé váló, jel­leg­ze­te­sen for­du­la­tos-fa­ra­csos-játékos stílusában al­kot a ha­gyományos mese struktúráját részben követő, me­sei motívu­mokból (is) építkező szöve­ge­ket. Üdéket, oly­kor szóra­koz­tatókat, máskor meghökkentőket/​megdöbbentőket.
Az utolsó cik­lus nyitó da­rab­ja például így hang­zik (Mese K. Józsi bol­dogságáról): „Volt egy­szer egy K. Józsi nevű egyén. K. Józsi már hu­za­mo­sabb ide­je bol­dog volt. Nem so­kat tett ezért, több­nyi­re nem is kell, nem ettől függ.  Egy­szerűen úgy ala­kul­nak a dol­gok, hogy a bol­dogság jön és elidőzik. Vagy megy, és egy da­ra­big távol ma­rad. Mi­kor épp időzik, ak­kor sem egy­szerű a do­log. A bol­dogság nem sta­ti­kus va­la­mi, fo­lya­matként működik. A fo­lya­ma­tok nem egyen­le­te­sek, ha­nem hullámza­nak. (…) Úgy is mond­hat­ni: több szint­je, több eme­le­te léte­zik a bol­dogságnak. K. Józsi a bol­dogságának egy ala­cso­nyabb eme­letén fel­akasz­tot­ta magát.”
Tömör, bal­la­disz­ti­kus, ugyan­ak­kor fur­fan­go­san „meg­te­kert”.
A kis­epi­kai műfa­jok nagy­mes­te­re Molnár Vil­mos: jó érzékkel elegyít fennköltet alan­tas­sal, drámait hétközna­pi­val, hu­mor­ral olt­va a feszültséget. Elegánsan működte­ti az in­ter­tex­tuális utalásrend­szert, a párbeszédet más (ido­dal­mi) művek­kel, egy­szer­re mély és könnyed, meg­ne­vet­tet­ve si­rat­ja el mind­annyi­unk nyo­morúságát. E műfaj­ban és stílus­ban egyértelműen el­ju­tott a leg­felső stációig.

*Molnár Vil­mos: A leg­felső stáció. Boo­kart Kiadó, Csíksze­re­da, 2017.

Forrás: eirodalom.ro