Néhány héttel ezelőtt beszélgettem Székelykeresztúr polgármesterével a város értékeiről, az épített és a szellemi kincsekről. Így került szóba a Petőfi-kultusz. A városvezető, Rafai Emil akkor elmondta, hogy függetlenül attól, mit mondanak a kutatók, és attól is függetlenül, hogy mi terjed igazi, ál- és féltudományos berkekben és akadémiai szinteken, annyi biztos, hogy a költő itt töltötte utolsó dokumentált éjszakáját.
Kicsit közelítsünk rá a költő alakjára majd’ százhetven év múltán. Azt is mondhatnánk, hogy nem sok ez a napra pontosan huszonhat és fél esztendő, amelyet Petőfi az emberi létpályán töltött. Majdhogynem semmi, egy röpke bevezető, mindössze annyicska idő, hogy ezalatt egy fiatalember éppen csak elvégzi a szükséges iskolákat és kilép a nagybetűs élet mezejére. Manapság azt mondanánk, hogy tavaly mesterizett, idén nősült, s jövőre talán lakása is lesz, ahová hazamehet és jöhetnek majd a gyerekek, aztán ellesz valahogy a szakmájában.
Petőfi Sándor idejében azonban nem mondtak ehhez hasonlót a szülők. Az ő esetében bizony egyáltalán nem tehetett ilyen vagy hasonló megállapítást az idős Petrovics-házaspár, mert meg sem érték ezt a pillanatot, s míg éltek és munkaképesek voltak, maguk sem álltak annyira a helyzet magaslatán, hogy valóságosan egyengethették volna az ifjúi életpályát. Az irodalomtörténészek és a Petőfi-kutatók szerint csak az 1838-as évig ment Petrovicséknak úgy ahogy, utána állandó bukdácsolás következett, költözésekkel tarkított próbálkozások sorozata emésztette fel az apa életenergiáit. „Csőd közeli” helyzetben téblábolt a család – mondjuk mai szakkifejezéssel. Népiesen ezt az állapotot a „nyomorgott” szóval lehet egyértelműen meghatározni, mert az is előfordult, hogy a már befutott költőt kölcsön-szobában tudták csak fogadni, amikor hazalátogatott.
És ez az el nem kényeztetett fiatalember mit tehetett volna mást – mondhatni kényszerűségből –: gyorsan élt. A huszonhat és fél esztendőbe minden belefért. Annyi élet, hogy ebbe belefoglaltatik a nemzeti, a magyar esszencia is, ha úgy vesszük. Legalábbis ez a lényeg, ami akkor azt az újjászülető és polgárivá nemesedő Magyarországot jellemezte.
Alexander Petrović – rác és tót felmenői alapján – akár szerb vagy szlovák nemzeti költővé is válhatott volna, ha ama népies dalokat – például a Megy a juhász a szamáron címűt – nem a Pesti Divatlapban jelenteti meg, hanem továbbmegy vele mondjuk a rácokhoz vagy a tótokhoz. Nyugodtan mehetett volna, de 1844-ben már nem kellett sehová mennie, országszerte tisztában voltak azzal, hogy ő az a sugárzó tekintetű és rendkívüli tehetségű magyar költő, akire vártak. És ő is tisztában volt önmagával, s a magyar literatúrába vetett hitével egyaránt. Egyébként megfigyelhető, hogy az egyetemi nyomda budai épületén több emléktábla van, gyanítható, hogy ott – benn az ország kebelében – több nemzet bölcsője ringott. 1848 március idusán is a várbeli tömlöcből menekítették ki az egyébként szerb–horvát Mihajlo Stančić nevet viselő abbamaradt jogászt, magyar írót és hivatásos lázadót, azaz Táncsis Mihályt.
Csakhogy 1848/49-ben jó volt magyarnak lenni. Ha jól belegondolunk, tulajdonképpen egy kelet-közép-európai államszövetség bontakozhatott volna ki, ha Európa nem szól bele és nem retteg önmaga jövőjétől. Mindenképp megérte Petőfinek ez a 782 költemény. Megérte lánglelkű poétának lenni.
Hiába tűnt el a huszonhat és fél éves költő az egykori téglavető vagy a kukoricatábla helyén Héjjasfalva határában, jelenlétével még ma is ide világít. Olyan ő, mintha ma is élne. Pátosztól mentesen üzeni, hogy jó magyarnak lenni, „hisz velünk van az igazság s az isten”.
Visszatérve Rafai polgármester gondolatmenetéhez, elmondható, hogy nemcsak az utolsó éjszaka emléke van jelen a keresztúriak tudatában, hanem az emlékállítás is, hiszen a költőnek sírja van a Timafalvi temetőben…

Simó Márton

Forrás: Hargita Népe, 2018. július 31.