Az alábbi,  szerény magyarítású Brodszkij-verset – egyetlen magyar antológiában sem találtam meg, ezért fárasztom a magyarul olvasót a magam prózai változatával. (De aki tud oroszul, mindenképpen az eredetivel kezdje! És ha végigolvasta, még prémiumban is részesül!!)

Joszif Brodszkij: Látkép a dombról

Tessék: itt van nektek ez a szénbe fagyott város.
El tudja zokogni a mértan minden mélységét.
Triót hallotok először, majd egy négert a zongoránál.
A folyó, bár nem is tud befagyni, nem ér el
az óceánig. Inkább kanyarogni szeretne
a városban, hisz köröskörül sík itt minden.
Lángra kap egy gyökértelen fa a sarkon túl.
A kövér folyó fölfénylik, mint egy fekete zongora.

Ha az utcán járkálsz, lépteket hallasz mögűled.
Ne félj: nem gyilkos, csak a perspektíva-hatás.
Az itt leélt két év alatt holnappá lett a tegnap.
A tér pedig, mint hanglemez, körben forog
az obeliszk tűje alatt. Történt itt valami jó száz éve,
föltűnt egy útjelző kő. A siker mérföldköve.
Igazából itt te nem vagy senki.
Legföljebb a visszhang étke lehetsz.

Szálldos a hó kavarogva, a rádióból „vihar lesz” hallik,
ne menj ki az utcára, ne hagyd el a bárt.
A fürge autó-egér fényszórójától a távoli oszlopsorok
megőrülnek, s vágtatnak mint Hannibál elefántjai .
Üresség-szag, olyan, mint az özvegy nevetése.
’Bébi, ne menj el’ – mondja Sinatra. A visszhang ugyanaz,
de a fölvétel, mint a szenátus sziluettje,
csupa unalom, hófúvás, láz – és te magad.

Tessék: egy keménytojást idéző arc, fészkestől;
sárgája kivillan a hidegben megrepedt tojáshéjból.
A taxidat a highway-en megelőzi egy vászontetős,
tele koszorúval; arra tart, amerre te is,
mintegy magától. Ez a periméter -hatás,
a kültelkek hívása, a földszintes elővárosoké,
melyeknek álmát szétugatja
a mozdony, a szél, s a sors úgy általában.

Ezután már az óceán jön. A süketnéma térség.
Sík terület, melyen nincs semmi épület.
Ahol nincs mit tenned, ha történész vagy,
netán orvos, építész, üzletember avagy színész;
különösen, ha visszhang vagy. Merthogy e térségnek
nincsen múltja. Amit ő hall – saját hullámainak hangja,
a zaj-emlékek nélküli csönd summázata,
amelyet túlharsogni talán

csak Gábriel harsonája tudna. Tessék: választhatsz
a vízszintes vonalak hatalmas kínálatából. Ezen rugózik
a hatalmas világ-épület. Benne tévelyeg
Parker szaxofonszólója –van olyan az is,
mint az arkangyalé, ha csak a nyálat számítjuk.
A távolban, a szürkületben, északnak tartva
felködlik egy halászhajó körvonala,
mint elhagyott templomé a mező közepén.

Washington, 1992 február 2.

---

Иосиф Бродский «Вид с холма»

Вот вам замерзший город из каменного угла.
Геометрия оплакивает свои недра.
Сначала вы слышите трио, потом – пианино негра.
Река, хотя не замерзла, все-таки не смогла
выбежать к океану. Склонность петлять сильней
заметна именно в городе, если вокруг равнина.
Потом на углу загорается дерево без корней.
Река блестит, как черное пианино.

Когда вы идете по улице, сзади звучат шаги.
Это – эффект перспективы, а не убийца. За два
года, прожитых здесь, вчера превратилось в завтра.
И площадь, как грампластинка, дает круги
от иглы обелиска. Что-то случилось сто
лет назад, и появилась веха.
Веха успеха. В принципе, вы – никто.
Вы, в лучшем случае, пища эха.

Снег летит как попало; диктор твердит: «циклон».
Не выходи из бара, не выходи из бара.
Автомышь светом фар толчею колонн
сводит вдали с ума, как слонов Ганнибала.
Пахнет пустыней, помнящей смех вдовы.
«Бэби, не уходи», – говорит Синатра.
То же эхо, но в записи; как силуэт сената,
скука, пурга, температура, вы.

Вот вам лицо вкрутую, вот вам его гнездо:
блеск желтка в скорлупе с трещинами от стужи.
Ваше такси на шоссе обгоняет еще ландо
с венками, катящее явно в ту же
сторону, что и вы, как бы само собой.
Это – эффект периметра, зов окраин,
низкорослых предместий, чей сон облаян
тепловозами, ветром, вообще судьбой.

И потом – океан. Глухонемой простор.
Плоская местность, где нет построек.
Где вам делать нечего, если вы историк,
врач, архитектор, делец, актер
и, тем более, эхо. Ибо простор лишен
прошлого. То, что он слышит, – сумма
собственных волн, беспрецедентность шума,
который может быть заглушен

лишь трубой Гавриила. Вот вам большой набор
горизонтальных линий. Почти рессора
мирозданья. В котором петляет соло
Паркера: просто другой напор,
чем у архангела, если считать в соплях.
А дальше, в потемках, держа на Север,
проваливается и возникает сейнер,
как церковь, затерянная в полях.

2 февраля 1992, Вашингтон

---

Az sk. nyersfordítással fentebb bemutatott Brodszkij-költemény nem az ’amerikai angol poézisből’való, hanem egyike a költő anyanyelvén írt amerikai verseinek. (Fordításban megjelent a „Collected Poems in English 1972—1996 „ című 2000-ben kiadott kötetben) Magyarításom nagyon nyers, de lelkiismeretem vezérelte, ezért valamit talán visszaad az eredeti szépségéből.
Brodszkijt 1991-ben – egy évre – kinevezték az Amerikai Kongresszus ’kitüntetett költőjének’, s ezzel a ranggal a fővárosban lakás is együtt járt. Washington azonban nem tetszett meg neki, erről tanúskodik verse is, a Látkép a dombról. (A versben említett „két év” nem a valóságos időtartamot, csupán a szóban forgó 1991-es és 1992-es évet jelöli.)
A metafora-zseni költő túllép az egyszerűbb metaforákon (a folyó fénylik, mint egy zongora) és eljut egy sokkal absztraktabb és szürreálisabb metaforikus világba. A Washingtonról írott kései versében (Látkép a dombról) a fővárost a műemlékek, a győzelmek és az erő városaként jeleníti meg. Hóvihar közeleg, jobb a meleg bárban kivárni, nézni, ahogy az autók tompítatlan fényszórói meg-megvilágítják a neoklasszicista oszlopsorokat (’A fürge autó-egér fényszórójától a távoli oszlopsorok/ megőrülnek, s vágtatnak, mint Hannibál elefántjai’ a kötetből egyedül ezt a két sort találtam meg egy recenzióban:”High beams of some automouse make colonnades stampede / madly like Hannibal’s elephants, scared and woozy.” – szerintem a ’scared’ és a ’woozy’ már túlfordítás, a ’madly’ elég lenne… Sokat adnék egy teljes angol View-ért; szinte bizonyos, hogy a költő közreműködött a műfordításban… És ritkán adódik lehetőség, hogy egy költő maga mutassa be, mit hajlandó megváltoztatni, föláldozni, kiemelni, átszerkeszteni a műfordítás során.) Brodszkij szinte látható képet fest a fénycsóvákban homályosan feltűnő középületi oszlopokról, melyek egy vad vágta érzetét adják, majd túllépve a vizualitáson, képzeletében az oszlopokról Rómára és Hannibálra asszociál. (Világos, hogy nem az oszlopok emlékeztetik elefántokra – az asszociáció a történelem térfelén alakul ki.) Ráadásul többrétegű asszociáció: az afrikai Hannibál egy győztes hadvezér, Washington is az volt; a nevét viselő főváros is a győzelem jelképe. S egyben Duke Ellington, a győzedelmes afro-amerikai dzsessz-zenész szülőhelye is (ezért fénylik föl a folyó, mint egy fekete zongora). Brodszkij mindig kész volt gyorsan váltani a vizuálisról az allegórikusra, a spekulatívról a valóságosra, a köznapiról a filozófikusra, a reálisról a szürreálisra.
Egy orosz kritikusa írta: „… Brodszkij adta meg az orosz posztmodernség alaphangját – de a Haza nem hallotta meg… Verseiben megfér a magasabb szint az alacsonyabbal, semmi sem csupán egyszerű vagy bonyolult: az egyszerű végtelen új távlatokat nyit meg, a bonyolult érthetővé válik. A Látkép a dombról versében sem az emelkedett stílus a lényeg, hanem a mindenen átható őszinteség, annak az embernek a finom és pontos meglátásai, aki azokat egyszerűn átteszi szavakba és leheletvékony csipkét ver acéldrótokból meg selyemszálakból.
A Collected Poems már posztumusz jelent meg – ez (eleddig) Brodszkij egyetlen olyan angol nyelvű kötete, melyben a verseihez rövid kommentárokat is csatoltak (általában fő fordítója, Jonathan Aaron tollából). A háromszáznál több közölt költemény között helyett kapott a költő kb. 60 saját (angolra) fordítása is. Ezek az angol műfordító szerint teljes értékű, önmagukban is megálló angol versek. Brodszkij szinte minden műve áttételénél szorosan együttműködött a műfordítójával.
A modern orosz irodalom befogadásában Magyarországon mutatkozó egyik legfájóbb hiány ma is az, hogy az 1935 és 1941 között született leningrádi költőnemzedék legismertebb képviselője, a Nobel-díjjal is elismert Joszif Brodszkij költészetének tetemes része nem olvasható magyarul – írta egy magyar méltatója. (Magyarul 1988-ban jelent meg egy válogatás kötete Post aetatem nostram címmel, amelyben több neves műfordító – Bajcsi Cecília, Baka István, Gergely Ágnes és Király Zsuzsa – fogott össze, hogy költészetét méltóképpen mutassa be a magyar olvasóknak. E válogatásban a Látkép a dombról nincs benne.)

---

Ráadásként olvassák a költő 1965-ös elégiáját, amelyet Gergely Ágnes fordította magyarra (in: Joszif Brodszkij: Post aetatem nostram, Budapest, 1988.)

Elégia John Donne-ért

. I

John Donne aludni tért. És alszanak
képek, falak és ágy, padló se másképp.
Elaludt asztal, szőnyeg, zár, lakat,
szekrény és függöny, gyertya és pohárszék.
Elaludt minden. Tál, pohár, palack,
porcelán, kristály, mécs, üvegcse, téka,
kenyér, kés, óra, kőedény, damaszt,
lépcsőfok, ajtó. Mindenütt csak éj van.
Éj mindenütt: szem, szöglet, ágynemű,
fiók, papírlap alszik, egy kihordott
beszéd, szavastul, tűzfogó, kihűlt
kandalló, szén, fatuskó, mind a dolgok.
Zeke, pamlag, széktámla, bocskor, árny,
gyapjúharisnya, tükörmélyi fények,
kereszt, mosdótál, gyolcslepel, topán,
falnál a seprű, mind aludni tértek.
Elaludt mind. Az ablak. Rajta hó.
Szomszéd tetők hósíkja dől, akárha
lovat takarna. Egész álmodó
városrészt szel az ablaktest halálra.
Alszik fal, ablak, boltív, mindegyik.
Gránittömb, kockakő, a kert s a rácsa.
Kerék se nyikkan, fény se cikkan itt…
Sarokkő, vaslánc, kerítés, ciráda.
Elaludt ajtó, rézgyűrű, kilincs,
kampó, retesz, zár, kulccsal és lakattal.
Itt pisszenése, zizzenése sincs,
csak épp a hónak. Álom. Nincs a hajnal.
Elaludt börtön, zár. A mérlegek
a halaspulton. Disznók, kettészelve.
Ház, hátsóudvar. Láncra vert ebek.
Pincében macska: álmában fülelne.
Egér és ember. London elaludt.
A kikötőben gálya alszik, mélyen.
Álmában jeges víz sziszeg alul
s szétoldódik az alvó, messzi égben.

. II

John Donne aludni tért. S a víz felett
mészkőpart dől az alvó tengerárra.
Álom karjában az egész sziget.
Minden kert három vaslakatra zárva.
Cirbolya, jávor, luc, ezüstfenyő.
Hegyoldal alszik, hegy patakja, útja.
Rák, róka, farkas. Medve, rejtező.
Odvak előtt a hó buckákba fújva.
Madár alszik. Nem hallik éneke.
Varjú se károg, éjjel van, kuvik se
rikoltoz. Csendes Anglia tere.
Csillag ring. Egér surran szemlesütve.
Elaludt minden. Koporsókban, ím,
feküsznek csöndben, alszanak a holtak.
Ágyban az élők, ingük habjain.
Magányban. Mélyen. Egymásba karolnak.
Elaludt minden. Erdő, hegy, folyó.
Alszik madár, vad, élő, holt vidék is.
Csupán az éji égből száll a hó.
S a fejek fölött elaludt az ég is.

. III

Alszik az angyal mind. Szent szégyenük,
hogy szentek álma nem tud földi búról.
Alszik Gyehenna s boldog Édenük.
Ez órán senki sem megy el hazulról.
Alszik az Úr. A föld oly messzi lett.
Nem lát a szem, s a fül se hajt a kínra.
Alszik a Sátán. És a gyűlölet
aludni dőlt az angol téli síkra.
Alszik lovas, arkangyal, harsona.
Álmában a ló épp hogy összerezdül.
S egymásba karolt kerubok sora
s a Szent Pál-székesegyház, boltivestül.

. IV

John Donne aludni tért. Alszik a vers.
Kép, ritmus. Fel sem izzik, meg se dobban.
Mind elcsitulva vágy, vétség s a nyers
bűntett a kötött számú szótagokban.
És minden vers a másik rokona:
egymás közt suttog s moccan egyet-egyet.
S oly messze van az Éden kapuja,
hogy szegény, sűrű versek ebben egyek.
Minden sor alszik. Jambus zárt ive,
trocheusok bal- s jobbra, mint a strázsák.
Látomásuk, a Léthe bús vize.
S mélyen, bennük, a dicsőség, a másság.
Alszik a gond. A kínok álma mély.
A bűn. A jó a rosszat átkarolva.
A hű próféták. Hóhullás, fehér,
vágyik a térben kis fekete foltra.
Elaludt minden. El a könyvhalom.
Szavak folyói feledés jegével.
Beszédeken és igazságukon
a lánc felcsörren egy-egy láncszemével.
Mind mélyen alszik: szent, Sátán, az Úr.
Rossz szolgát, hívőt, fiat nyűgöz álom.
Surrog a hó s az út ködébe hull,
más semmi hang nincs a kerek világon.

. V

De csönd! Figyelj: a zúzos éjszakát
hang tépi fel, mely sír, susog riadtan.
A teljes télnek adja át magát,
és sír. Kietlen éj. Valaki ott van.
Oly vékony hang. Csak éppen, mint a tű.
De nincs fonál. Csak ő leng a hidegben,
magányosan. Köd és hó mindenütt.
Éj s hajnal össze vannak öltve, fenn, fenn.
„Ki jajgat itt? Őrangyalom, te vársz
visszatérésre? hó alatt a nyárra?
szerelmemre?! És vonz az éji ház!…”
Csönd van. „Ki az, ki pusztába kiált ma?”
„Ti, kerubok? A zengő könny imént
tragikus kórus fenségével áradt…
Székesegyházam alvó boltivét
hagynátok el? Ti? Épp ti?!” Semmi válasz.
„Te vagy-e, Pál? A hangod, úgy lehet,
már csontkeményre vált szigoru szádon.
Te horgasztod az éjbe ősz fejed,
s te sírsz?” Csak a köd némasága szállong.
„S az éji látást elfödő, a kéz
az-é, mely itt fölsejlik mindenünnen?
Uram, te vagy? A gondolat merész,
de ez a sírás már követhetetlen.”
Csend. Némaság. „S ha tán te, Gábriél,
fújsz harsonát, míg hangosan ugatnak?
Ládd, egyedül csak az én szemem él,
de a lovasok majd nyeregbe kapnak.
Mind mélyen alszik. Az éj karjain.
S az égi kopófalka szinte szárnyal.
Ó, Gábriél, a tél zugában, ím,
nem te zokogsz itt, árva harsonáddal?”

. VI

Nem. Én, a lelked járok itt, John Donne.
Én bűnhődöm csak az égi magasban,
mert kezem nyoma van munkáimon:
szenvedély, eszme, láncnál súlyosabban.
E teher téged felröpíthetett
eszmélet s bűnök közt, hogy arra szállj, hol
fenn a madár, s te folyvást népedet
láttad dőlt síkú tetők magasából.
Láttad a tengert s messzi tájakat.
Élted magadban s odalenn a Poklot.
Láttál világos Édent – vágyadat,
a leggyötrőbbet, mely elédbe forrott.
Életet láttál. Sziget volt a föld.
S Óceánt leltél, partokat, ahonnan
csak sötétség, csak sötétség üvölt –
Isten körébe szálltál s vissza onnan.
De oly magasra nem visz a teher,
honnét e földi tájék, hogyha nézed,
csak tornyok száza, kúszó vízmeder,
s tompulva fáj az Utolsó Itélet.
És egyenletes az éghajlat ott.
S onnét minden csak zsibbadt, lázas álom.
S az Úr onnét csak fény, mely ablakot
lobbant a ködben, egy útszéli házon.
Imhol a szántó. Mégsem szántanak.
Szántatlan év. Évszázad. Eke, hűtlen.
Körül csak erdők, mint a támfalak,
s eső kel táncra benn, a roppant fűben.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ