Elhunyt Egyed Péter
64 éves volt. Még sok minden rekedt a tarsolyában. Filozófus volt, költő, író és kritikus, az irodalomszemiotika művelője. Nagy reményekkel indult. Átfogó értékelése a jelenkori erdélyi irodalomról meghatározó a kánonépítésben. Könyvszerkesztőként sokunkat kalauzolt el a közlés, a kiteljesedés útján. A kilencvenes évek elején tanúja lehettem, amikor Kányádi Sándorral a nyilvánosság előtt vitázva a 89-es fordulat előtti erdélyi magyar irodalom felelősségéről cserélték ki nemzedékeik eszményeit, tapasztalatait. Sokat tanultam Tőle íróként, értelmiségiként. Nyugodjék békében (Cseke Gábor)
Egy kortárs irodalomtörténet hiátusai*
1993-ban fiatal székelyudvarhelyi költő, Majla Sándor kereste fel sorra a romániai szellemi műhelyeket: készülő, a jelenkori romániai magyar líra akkori állapotát tükröző, a magyarországi Szép versek című, már ismert, évről évre megjelentetett antológiából ihletődött Fagyöngy című kötetéhez kért mindenkitől anyagot. Dicséretére legyen mondva, alapos névsora volt, igyekezett nem kifelejteni senkit, akik azokban a hónapokban elérhetők voltak. Engem is fölkeresett, s bár elsőre nemet mondtam neki, így búcsúzott el tőlem:
– Még gondolkozz, idő van…
Gondolkoztam, nem is keveset. Kezdetben hajthatatlan voltam, de a napok teltével kezdtem magam iránt megpuhulni. Már nem értettem teljesen egyet önbüntetésem mértékével, látván, hogy mindenki háborítatlanul éli tovább a maga életét, különösebb lelkifurdalás nélkül. Sejtettem ugyan, hogy a másokhoz való igazodás logikája mindig erősen sántít, de képtelen ellenállni a költői szereplés csábításának és néhány, 1989 vége felé született versemet postáztam a készülő antológia számára.
A Fagyöngy meg is jelent, még azon az őszön (utána még két alkalommal, 1994-ben és 1995-ben, végül „hamvába holt”), s a benne szereplő 47 költő között magam is szerepeltem két verssel. A „negyvenhetek” között ott volt Horváth Imre és Székely János is, de ők már – gyászkeretben. A megjelenést eseménnyé kívánta avatni Székelyudvarhely, s költői találkozóra szólította a Fagyöngy szerzőit, amelyen úgymond a rendszerváltás utáni erdélyi magyar költészet problémáit is kibeszélhetnék a kötet szerzői.
Hosszas töprengés után félig-meddig újságíróként utaztam le a könyvbemutatónak meghirdetett találkozóra, azzal a szándékkal, hogy meghúzom magam a sarokban, s kizárólag szemtanúként igyekszem híven rögzíteni az ott elhangzottak jelentőségét.
Ma is hatása alatt vagyok annak az eldöntetlen – s talán eldönthetetlen – vitának, ami aznap délelőtt kialakult az ünnepélyesnek szánt bemutató rendezvény színpadán az erdélyi költészet egy fiatal és egy már idősebb képviselője között, s amelyet jól tükröz az a beszámoló, amit Udvarhelyről visszatérve azon melegében papírra vetettem.
Kik az igazi túlélők?
A Fagyöngy (Kortárs romániai magyar költők) antológia székelyudvarhelyi bemutatkozása alkalmával, 1993. október 27-én A mai erdélyi magyar vers címmel néhány előadás hangzott el népes, zömmel diákközönség előtt. Dávid Gyula, illetve Kántor Lajos (ez utóbbi levelét Majla Sándor, a kötet szerkesztője olvasta fel) szövegei néhány alapprobléma érintéséig merészkedtek, míg a kötetet lektoráló Egyed Péter „beugrása” Cs. Gyímesi Éva helyett (ő sem tudott jelen lenni az eseményen) alaposan felkavarta a költői közhangulatot, úgyhogy a vitázó kedvű Kányádi Sándor, aki a későbbre tervezett, szűk körű költői paláver indító gondolatait kellett volna hogy megfogalmazza, felkérésre a szimpózium közönsége előtt volt kénytelen megnyilvánulni.
(A cikkben Egyed Péter felszólalásának teljes szövegét közöltük:)
1.
– Kedves közönség, Majla Sándor felkérésére vállaltam egy röpke kis előadást, és elsősorban azért tettem, mert hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy egy még oly reprezentatív antológia is szemléltetheti a romániai magyar irodalom, a romániai magyar költészet szinte egészét, teljes körét. Hogy mennyire nem lehet így, ezt szeretném a továbbiakban érzékeltetni. Írásom címe: Egy nemzedék nyomában.
Erdélyben a mi nagy kérdésünk, mely a 80-as években éleződik ki leginkább, a következő volt: hogyan lehet fizikailag megmaradni egy erőszakos, agresszív környezetben, és hogyan lehet ezt a fizikai megmaradást összekapcsolni az irodalommal. Ez az összekapcsolás ugyanis egyáltalán nem természetes.
Nem természetes, hogy az emberek nélkülözésre, sötétségre kényszerítik önmagukat, valamiféle evilági aszkézist vállalnak azért, hogy megpróbáljanak fenntartani egy olyan intézményt, mint a magyar irodalom. Hiszen általában senki sem csupán az erdélyi magyar irodalom kategóriájában gondolkodott és gondolkodik, hanem nyilván a magyar irodalom nagyobb összefüggésrendszerében.
Erdély és a magyar nyelvterület között nem létezett a könyvek, folyóiratok és az információk cseréje sem. Nagyon keveset tudtunk arról is, hogy az emberek hogyan élnek, hogyan gondolkodnak a Felvidéken, a Délvidéken, hogy csak a minket leginkább érdeklő régiókat említsem. Bár egy-két szellemi műhelybe eljutottak az irodalmi lapok és néhány könyv, de hogy milyen az ott beszélt élő magyar nyelv, mely egy író számára mindig a legfontosabb, az többnyire talány volt számunkra. Ezért a nyolcvanas éveket én úgy tartanám számon, mint a legsötétebb évtizedet, amely az erdélyi szellemiség számára előrevetítette egy visszavonhatatlan pusztulás képét. Sokszor felvetődik a kérdés: kell-e foglalkoznunk a 80-as évek tapasztalatával? Megismétlődhetik-e az a kontextus, amelyben ilyen feltételrendszer alakulhatna ki? Ezzel a politikai-történelmi felvetéssel most azonban nem kívánunk foglalkozni.
Eredendő ok, amiért inkább olyan alkotókról beszélek, akik a szélesebb szakmai és irodalmi közösség számára kevésbé ismertek, de csoportjukban megtaláljuk azokat az erővonalakat, melyek az erdélyi irodalmi életet azzal jellemezték, hogy hordozóik némelyikének sajnos, a halállal is szembe kellett néznie. Ezért már nem szerepelhet semmilyen antológiában.
A 80-as években Erdélyben kialakult egy olyan, filozófusokból, esszé- és prózaírókból, költőkből álló csoportosulás, amely mindenkit rendkívül nagy reményekre jogosított fel. A csoport filozófusai: Tamás Gáspár Miklós, Ágoston Vilmos, Molnár Gusztáv később Magyarországon folytatták tevékenységüket, elsősorban politikusokként. A költők egy része – Cselényi Béla, Kőrössi Papp József – ma már szintén Magyarországon él, s ott folytatja munkáját, újságíróként Palotás Dezső is, aki pedig itthon nemzedékének egyik legnagyobb prózaíró ígérete volt. Szőcs Géza emigrált, majd visszatért és politikus is lett, Markó Béla, a nemzedék másik kiváló lírikusa szenátor. Ez a csoport azonban individuumokra szakadt, s mint ilyen, már nem is szerepel az erdélyi magyar irodalom történetében. Pedig valamikor jelenthette volna ennek az irodalomnak a jövőjét. Feltűnését a romániai magyar írók középnemzedéke erőteljes kivándorlása előzte meg és a számadatok ismeretében azt is megdöbbentőnek tartjuk, hogy a 2. világháború utáni írókból a felénél is kevesebb maradt itthon. Az erdélyi magyar irodalom fájának a törzse nagyon elvékonyodott. És a 80-as évek végén jelentkező fiatalok: Kovács András Ferenc, Visky András, Láng Zsolt, Tompa Gábor maguk is abban a helyzetben voltak, hogy a kivándorlás lehetőségét állandóan napirenden tartották. Így hát az 1989-es fordulat a romániai magyar irodalmat a szétszóródás előtti utolsó pillanatában érte. Nagyon nehéz e kérdésnek irodalomtörténeti dimenziót adni és talán nem is szabad. Hiszen az irodalomtörténet nem a diplomáciai periódus szerint dolgozik, amely alapján csak lezárt életművekről érdemes beszélni. Illetve csak 50 év múlva ítélhetünk meg egy teljesítményt a maga mértéke szerint.
Vannak azonban e nemzedéknek olyan alkotói is, akikkel kapcsolatban óriási az aggodalmam. Róluk szeretnék szólni, mert félek, hogy ők már semmilyen irodalomtörténetbe nem kerülnek be, mert a magyar nyelvterület irodalmi sajtója valahogy életükben is, halálukban is megfeledkezett róluk. Bizonyára máshol is előfordult, hogy jelentős ígéretként számon tartott emberek 2-3 könyv kiadása után meghaltak, elhallgattak s talán örökre elveszett az a hang, az a nyelv, az a szellemi tapasztalat, amit közvetíteni kívántak.
Ennek az eltűnt erdélyi nemzedéknek a szó fizikailag is eltűnt alkotóiról szeretnék néhány szót szólni. Közülük is először a Darkó István nevét említeném meg, aki nálunk jelentős jellemszínészként indult, és immár tíz éve halott. Kis könyvecskéjében és hangjátékaiban egy olyan élményt fogalmazott meg, mely pusztulás, iszonyat és eltűnés mágikus szívóhatását testesíti meg. Az önmaguknak jövőt és sorsot szánó emberek nehezen tudják ezt a fajta irodalmi üzenetet komolyan venni. Márpedig ezt az üzenetet komolyan kell venni, mert mindez megtörténhet, mert minket valóban el akartak pusztítani. Darkó István egy helyen azt mondja: „Vegyék tudomásul, hogy én GYÁR vagyok…”
Igen, gyárszerű emberekké akartak tenni bennünket, és szembe kell néznünk azzal a kérdéssel, milyen emberképzetet szántak nekünk? Milyet szántunk mi önmagunknak? És milyen emberként szeretnénk élni az ezredfordulón? Talán irodalom nem lehet meg ilyen elképzelések nélkül. Amikor pedig ezt a képzetet kialakítjuk, nyilván, valami olyan biztonságra is gondolok, amit leginkább a kiszolgáltatottságról alkotott felfogásunkkal jellemzünk. Nem tudom majd, milyen lesz az a biztonság az ezredfordulón, gondolom azonban, hogy nem szabad olyannak lennie, amelyet egy Darkó István által megfogalmazott lelkiállapot a következő módon tükröz:
ÜLDÖZZENEK!
(Üssék bottal a nyomomat!)
– Tegyék rám a kezüket!
– Fogjanak meg!
– Lássák el a bajomat!
– Bántsanak!
– Járassák rám a rudat!
– Áruljanak nekem zsákbamacskát!
– Náspángoljanak el!
– Tanítsanak meg kesztyűbe dudálni!
– Kukoricázzanak velem!
– Járassák velem a bolondját!
– Páholjanak el!
– Tegyenek csúffá!
– Fosszanak ki!
– Csípjenek nyakon!
– Porolják ki a nadrágom!
– Nézzenek a körmöm hegyére!
– Járassanak pórul!
– Mutassák meg nekem, hogy mi a magyarok istene!
– Toljanak ki velem!
– Molesztáljanak!
– Zaklassanak!
– Tegyék próbára az idegeimet!
– Húzzanak deresre!
– Kapjak két akkorát…!
– Mutassanak ajtót nekem!
– Idegesítsenek!
– Csapjanak be!
– Ne hagyjanak békében!
– Tegyék örökös rettegéssé az életemet!
– Tanítsák meg nekem, mi a móres!
– Ijesszenek meg!
– Fenyítsenek meg!
– Tegyenek közröhej tárgyává!
– Húzzák el a nótámat!
– Képeljenek föl!
– Szekáljanak!
– Basszanak ki velem!
– Intézzenek el!
– Maceráljanak!
– Üssenek kupán!
– Kólintsanak fejbe!
– Állítsák rosszul a szénámat!
– Hajszoljanak!
– Kiáltsanak rám kígyót-békát!
– Nézzenek rossz szemmel!
– Üssék ki balul a dolgomat!
– Ne bánjanak velem kesztyűs kézzel!
– Okozzanak nekem kellemetlenségeket!
– Tegyenek tönkre!
– Tekerjék ki a nyakam!
– Öljenek meg!
– Törjék össze a szemüvegemet!
– Érjenek hazugságon!
– Pirítsanak rám!
– Ragadjanak torkon!
– Utasítsanak el!
– Rázzák ki a lelket is belőlem!
– Érjenek utol!
*
(Ha hagyom magam.)
Gondolom, ez az emberkép, mert erre céloztam, a groteszk meghatározottságokban is valamelyest elgondolkoztató. Most magam is próbálom megfogalmazni, milyennek látom azt a partiképes magyar írót az ezredfordulón. Azokra a történelmi körülményekre és léthelyzetekre gondolva, melyek között az irodalom születik, elsősorban a hangulatvilágítás jut eszembe. Az a fajta hangulatvilágítás, mely a sötétség különböző árnyalataiból tevődik össze. Az embernek ilyenkor attól vannak különböző hangulatai, hogy képes a sötétség árnyalatai megkülönböztetésére. Van kellemes, kellemesebb, de nagyon kellemetlen, nedves, hideg, porózus sötét is. Ez azonban összefügg azzal, hogy az idő és a tér hogyan vesz körül bennünket. Darkó István egyik, Kolozsvárt idéző leírása következőképpen szól: „A Külváros, Belváros egyetlen zaja sem hallatszott ide most. Ott is ezen különös éjszaka lassú permetű nyugalma honolt. Az útburkolat szeplői egyre nőttek, az alászálló nedvesség lassanként rátelepedett, furcsa mód távoli tejútrendszerek alakzatait próbálván utánozni. Lassan kirajzolódtak a repedések villámcikázást idéző vonalai is, amikor egy enyhe szellő oszlatni kezdte a párát. Az Óváros földszintes kis házainak elmosódott körvonalai valamicskét tisztábbakká váltak, de a fuvallat elült, s a ritka köd enyhe áttetszősége uralta tovább a környéket. A következő pillanatban… * A következő pillanatban nem történt semmi.”
Bizony, 15 évig tartó mozdulatlanságról volt szó, és ez a mozdulatlanság-élmény, ez a ködszerűség nemcsak a prózának, hanem a lírának is nagyon sok szeletét és formáját uralta.
A mondandómat képesítendő, szeretnék a következőkben egy Kézdivásárhelyről jött költőről, Boér Gézáról beszélni, akitől csupán két kis könyvecske maradt fönn, melyek a Hiányok térképe, illetve a Létlelet címet viselik. Boér fogalmazta meg azt az élményt, amely motívumszerűen Szilágyi Domokosnál is megvan, de talán a romániai magyar költészet egyik legmetafizikusabb részletének is tekinthető. Hiszen Boér két kötetében nem csinál egyebet, mint a hiány metafizikájáról ír. Amikor térképről beszél, egy versmondatcsöndre rárajzol valamilyen hiány- és csendgondot. S ezek mentén furcsa metszeteket hoz létre: „Végső soron hiány csak hiányt követ, hiányra ébredünk, kivándorló mondatok üzennek vissza arról, amit már részletesen tudunk: a felkiáltójelek elindulnak feléd…”
A felkiáltó ahelyett áll, aki jár.
Sütő István marosvásárhelyi költő három kötetet hagyott hátra: Versfogyatkozás, Nagy Családi Album és Én, Dániel. Furcsa mód, fotografikus költészet az övé, ami rímre csupán utaló költői megoldásokkal jelzi, hogy a líra határvidékén valamilyen történelmi tapasztalat kényszerű szorításában él. „A család mögött tizenkét törpe áll. Malmoznak ujjaikkal. Halálos tizenkét törpe” – írja az Erdélyi táj c. versében. És ez az önmagát beteljesítő malmozás, a család mögött álló fenyegetés, a furcsa, malmozó törpesereg készteti és kényszeríti arra, hogy ne a maga természetes útján haladjon, hanem olyan képzet- és motívumrendszerben nyilvánuljon meg, amely szembesíti ezt a családot az ún. „szocialista jövő” kellékeivel. Erről ma nagyon keveset beszélünk, pedig e kellékek vizuális és auditív élményszerűsége nem csak nyomasztó, hanem a költészet tekintetében, amely kimondottan ezekkel élt, megsemmisítő erejű volt. „A béketábor, a legyőzhetetlen kifosztja az embert -” – írja Sütő István. Utána nem marad semmi. Darkó arról beszélt, hogy desztillált emberekként kell majd élnünk, jövőnk a desztilláltság, kifosztottság, a hiány. Sütő István fogalmazta meg ennek a szabadságvers-írásnak az alaphelyzetét, mondván: „A bedeszkázott szabadságból kilesel”. Honnan lesznek értesüléseid? Hiszen ebben a ritka és hiányos kommunikációban, amely a magyar irodalom egészében megvalósult, talán ez volt a legfontosabb: a szubjektum szabadságélményeit leginkább meghatározó mozzanat. Hiszen a magyar nyelvterület egyéb régióiban alkotó írók műveiben is meg kellett találni a betűk réseiben azt az élményt, mely valamiképpen elmozdította az embert abból az állapotból, melyet egyébként öröknek és megváltoztathatatlannak hihetett. Kevésbé az üzenet, sokkal inkább a betűk résein átszivárgó szabadságélmény volt a fontos.
Három olyan erdélyi alkotóról beszéltem, akik sajnos, már véglegesen az irodalomtörténetbe tartoznak. De szinte még az ő elhallgatásuknál is nyomasztóbb az elhallgatásnak az a másik formája, melyről a 80-as évek erdélyi lírájának talán egyik legnagyobb tehetségével kapcsolatban kell beszélnünk. Adonyi Nagy Máriáról van szó, aki két könyvet közölt, és azután valamiképpen benne rekedt a szó. Nagyon veszélyesnek tarthatjuk azt a pillanatot, amikor egy jelentős költő végképp elhallgat. Mert a költő elhallgatása túlmutat a tényen magán. Éppen Adonyi Nagy Mária fogalmazta meg az alig-állapotot, amelyet a hiányállapot mellett a pusztulás felé mutató létállapotnak tartunk. Az alig-állapot a túlélés filozófiájának a jellemzője.
Mindannyian sokat beszéltünk arról, hogy a szóban forgó években, évtizedekben nem csak az irodalmat, hanem az egész szellemi intézményrendszert is a túlélés filozófiája jellemezte. Márpedig a túlélés filozófiája rendkívül veszélyes és pusztító rendszer. Alapvető jellemvonása a mindenképpen az idővel való beteges foglalkozás. A túlélő számára a holnapi napnak mindig nagyobb az értéke, mint amilyennek lennie kellene, benne a másnapok mindig megsemmisítik azt a napot, amelyben élünk. A túlélő ember egy sziluett, egy üres profil és nem tölthető meg többet tartalommal. Ez a fajta élmény nem volt idegen az európai költészetfilozófiától sem. A huszadik század elején többek között T. S. Eliot az üres ember képzetét használta kifejezésében. Csakhogy a túlélő üres ember más okok miatt üres. A túlélés filozófiája megszünteti az ember aktív erőit, hiszen a túlélő ember nem él, hanem túl-él.
Befejezésképpen milyen emberkép hát az, mely az ezredforduló közelében a mi számunkra fontos lehet, és talán meg is fogalmazható? Közösen kellene ezt keresnünk. De ismétlem, azt gondolom, hogy az irodalom nem élhet és nem működhet ilyen emberképzet nélkül. Hiszen nélküle elvész az a szerepe, amit egy közösségi kultúrában betölt, és hiába kíván élményt, olvasmányt, élvezetet nyújtani. Azok között a feltételrendszerek között, amelyek ma bennünket jellemeznek, továbbra is érvényesnek tartom a dalt még groteszk szerepében is. A német középkornak az a fajta embere, akit a furfang és az erény kettőssége jellemez, talán továbbra is nélkülözhetetlen.
2.
És ekkor nézőtéri helyéről felugrott Kányádi Sándor, hogy neki különvéleménye van. Színpadra hívták.
– Szeretném megköszönni azokat az előadásokat, amelyek mindenikében van igazság, de amelyek nem lehetnek teljesen igazak. És még hozzátenném azt, hogy tulajdonképpen akkor mindannyian, akik itt vagyunk – és körbemutatott a népes teremben – többé-kevésbé bűnösök vagyunk, Péterkém, mert túléltük a dolgokat, tehát! De nem igaz! Nem vagyok bűnös!… Te bűnös vagy, te lehet, hogy az vagy, de én nem érzem magam bűnösnek, és Illyés Gyulát sem tartom annak, és nem tartom bűnösnek Arany Jánost sem, csak mert túléltek. Azért igen, azért bűnösnek tartom magamat, hogy egy valamire való magyar költő, nem csak az én koromban, de a tiédben is, rég halott! Sajnos, túléltük ezt a bulit, egy-két kivétellel…
– Illyés Gyula azon tusakodik nyolcvanban, hogy tulajdonképpen az egész jelentős magyar irodalom már rég a gyermeke, öccse, unokája lehetne, sőt, még Arany János is az apja lehetne… Túléltük saját magunkat! Na mármost, még említhetnénk olyanokat, akik nem élték túl, és nem biztos, hogy azoknak volt igazuk, de te is nagyon jól tudod, meg Darkó István, meg az a fiatalember is, aki középiskolás korában tűnt fel, a kézdivásárhelyi Boér Géza, akit többé-kevésbé én fedeztem föl s próbáltam első verseit megjelentetni a Napsugárban… Sajnos, olyan az életünk, és nem biztos, hogy abba haltak bele, mert nem tudták elviselni a diktatúrát. Tehát, amire hivatkoztál, Péterkém, az Székely Jánosnál, más költőnél is fellelhető, legfeljebb más formában… És említhetnénk olyan túlnemélőt is, mint Szőcs Kálmán, éppen a múltkor olvasgattam a verseit… És olyan költőnk is volt, aki elhallgatott, majd elment, a magyar Villonnak is nevezték, s az egyik legvagányabb költőnk, Hodos László, akinek tizenvalahány verse jelent meg huszonéves korában, és nem akármilyen versek, most meg valahol Budapesten tartózkodik… Én tehát nem tartom bűnösnek azt a nemzedéket, amely túlélt. Mert különben bűnös lenne az egész romániai magyarság is, amiért túlélte a nehéz időket… Aztán az, hogy innen valaki elment… Nem ítélek el senkit, aki emigrált, csak ne mondja, hogy elkergették. Nem igaz! Hazudik, aki ilyet mond, mert lehetett nem elmenni is. Nem akarok dicsekedni, de engem azzal vádoltak Székelyudvarhelyen, egy ekkora publikum előtt, mint ez itt, mi volt az ára annak, hogy engem elengedtek például Amerikába? Akkor én elmagyaráztam, milyen bizonytalan volt az elmenetelem és a hazajövetelem is. Azért is engedtek el, hátha majd kintmaradok… 1987-ben nekem is felajánlották az egy héten belüli teljes útlevelet, családostól, könyvestől, bútorostól, amennyiben nem térek haza. Akkor azt mondtam, hogy nem mehetek, uram! Hát miért nem, kérdezte a hivatalnok, ő becsületszavát adja, hogy elmehetek… Azért nem, uram, mondtam, mert itt rólam utca van elnevezve! Nézett rám bambán, pedig az az igazság, hogy szülőfalumban az egyik utcát, amely Kányádnak tart, Kányádi utcának hívják… Nem igaz, hogy innen bárkit is elkergettek! Elkergettek? Megpróbálták! Volt, aki bírta… Az is elég ok volt az elmenetelre, ha valaki azt mondta, hogy torkig van! Nem ítélem el a halottakat, nagyon sajnálom őket, de a halál nem biztos, hogy minden esetben társadalmi okokra vezethető vissza. Ez már egy olyan foglalkozás, barátaim, aki erre adja a fejét, mármint az írásra, ezt az elemistáknak mindig elmondom… Itt senkit sem delegáltak, senkit sem választottak költőnek és senki a csillagos ég alatt nem támaszthat – rossz szóval élve – olyan elvárásokat, hogy őt azért, mert költő, külön megbecsüljék. Senki soha nem kérte föl egy ilyen posztra, s ez így volt, míg a világ… Az, hogy kifizetődik-e a költészet vagy sem? Felvállalja ezt vagy azt a költő? Csak azért hibáztatni a társadalmat, mert valaki meghal, igazán nem erkölcsös. Ezeket az embereket nem lehet csak a társadalom nyakába varrni. A világtörténelemben mindig voltak gyengébbek… Kifizetődő vagy nem, mindig a pénzről van szó. A magyar irodalom, ha okosan adják ki, tehát a klasszikusok, képesek eltartani a mostani élőket, a fiatal kezdőket… Ez így van, barátaim! De a költészetből nem lehet meggazdagodni. A társadalom ítélete egészséges, attól függetlenül, hogyan dönt maga az irodalom, a ti unokáitok, dédunokáitok ki fogják választani, ki is ér valamit. Lehet, hogy mind, akik most itt vagyunk, egy sem volt fontos, vagy nem leszünk fontosak a számukra. Lehet, hogy nem a mi, hanem a Hodos nem publikált versei lesznek a fontosak, ezt mi nem tudjuk eldönteni. De az örökös siránkozás, és azt mondani, hogy voltak vagányok, de az igaziak azok, akik belehaltak… Nem igaz! Ez a szerencsétlen nép, s mind, aki itthon maradt, valahogy átvészelték ezt az időt… Mert voltak idők, amikor „emberhúst mértek Enyeden”, hogy mást idézzek… Ilyen időket is átélt a romániai magyarság! Ehhez képest mi idilli időket éltünk és meglehetősen jó alkotói körülmények között. Mert akkor nem volt sajtószabadság. Hogy miért haragszom a drágalátos sajtószabadságra? Mert csak középszert szül. Ez így van, mert létezik egy sajtószabadság, sőt -szabadosság, de hol vannak azok a zseniális nagy művek, amiket az elmúlt rendszer miatt nem tudtak publikálni az írók? Nincsenek, mert valahogy az tette azokat a korábbi jeles műveket halhatatlanná – akkor legalább is jelesnek hittük azokat -, hogy metaforákba kellett csomagolni mindent, amit ma az utcasarkon is ki lehet kiabálni. Tehát a diktatúra valamilyen költői igényességre szoktatott. Így van ez! Ezt Te is nagyon jól érzed a bőrödön… Itt lehetne egy nagyon egészséges közélet, újságírás, minden. Akkor viszont minden a költészet nyakába hullt, ezért volt itt 20-40 ezer példány verseskönyvből is. Én már akkor mondtam. Mert csak ez volt. Eszi, nem eszi, úgy volt, mint a madáreledellel a vicc. Nem lehetett hozzájutni az egész magyar költészethez, s ezért kénytelenek voltak megvenni az enyémet, a másikét, mert csak ez volt kéznél, s azért nem jöhetett el az idő, amelyben a költő megméretik. Most se… ne tegyük magunkat! A legjobban Hargita megye ellátott könyvvel, de itt sem lehet megkapni a kortárs magyar költészetet, mert odaát is kis példányszámban adják ki. De ezt a költészetet, ha okosan gazdálkodnának… Erdélyi példákra kellene visszamenni. Kós Károly bácsiéra… Itt siránkozunk… Néztétek-e hétfőn a magyar adást? Ott Károly bácsi elmondja, hogy a sztánai vasútállomáson rentábilis lapot szerkesztett, 1912-ben. Lábbal mozgatott nyomdával nyomták, Pesten készítették a kliséket. Ezt végig kell gondolni! Volt könyvkiadásunk, amely rentábilis volt. Az egészet okosan meg lehet szervezni… Úgyhogy sajnos, nagy baj van, testvéreim! Mi túléltünk valamit, most pedig kezdünk koldusok lenni. Itt van példának ez a város. Amink volt, és amit átmentettek a túlélők, azt a túléltek kezdik eltékozolni, itt a művelődési háznál is széthordani, amit lehet. Nagy morális züllés van itt, és sokkal fontosabb ezt észrevenni, mint azon siránkozni, hogy kell-e nekünk a költészet… Azt szoktam mondani: most az a fontos, hogy meg tudjunk kapaszkodni. Higgyétek el, bár mindennel olyan jól el volna látva ez a kicsi magyar nemzet, mint verssel. Itt van a Duna-medencében az az 500 vagy 1000 versíró magyar, ha most leteszi a tollat és kétszáz évig nem veszi kézbe, akkor sem történik semmi. De ha továbbra is így mennek a dolgaink, például ez a kisváros teli van éjszakai bárral, vagy ha kint dolgoznak az emberek, mert itt nem lehet megélni, ha családok bomlanak föl, és én ezt tudom, mert majdnem mindenkit személyesen ismerek, és látom, hová jutottunk… Koldulunk, markot tartunk, ma is kapunk egy kicsit, talán holnap is, máról holnapra tengődünk, most kezdenek az igazán nem jellemes túlélő állapotok ránk köszönteni. Hidd el, hogy a túléltek amoralitása most tetőzik, s kezd nagyon veszélyes lenni, most kezdünk oda lecsúszni, ahová az átkozott idejében nem voltunk hajlandók. Összetartottunk. Most meg, kaparj kurta, neked is lesz alapon… És senki fejében a rendszerváltás nem tudott igazán megtörténni. Egészen másképp kell közösséghez, irodalomhoz viszonyulni. Szétvert hadak vagyunk, mert itt vagytok ti, a közönség soraiban, képzős gyerekek, ha végeztek, azt se tudjuk biztosan, lesz-e állásotok. 300 tanítót-tanítónőt iskoláztunk be az elmúlt három esztendőben, de mire végeztek, már tanítói fölöslegünk is van. Több iskolánk van, mint amennyi gyerekünk… Ezek a katasztrofális dolgok! Az én fiamnak 60 ismerősét számoltam össze, akik egyetemi társai voltak, s most hol Skandináviában, hol Magyarországon, vagy éppen Dél-Amerikában boldogulnak, alig maradt néhány idehaza… Mi a vogulokhoz képest, akiknek Apáczai előtti gondjaik vannak, mert pl. nem tudnak anyanyelvi ábécét tanulni, a mi sanyarúságunk dicsekvésnek számít, hogy egyetlen baráti körből ennyi értelmiségi kikerült! Nekik meg összesen nincs 60 értelmiségijük… Tehát ezt kell nekünk számba vennünk, a szétvert hadakat, a reménytelenné vált ifjúságot… Neked abban tökéletesen igazad van, a túlélésnek azzal a formájával, amit egy barátom mindig úgy mondott, hogy a fű lehajlik, de megmarad, ezzel soha az életben nem értettem egyet, mert ez nem az európai kulturális gondolat, ez bizánci, ezt úgy mondják románul, hogy a lehajtott fejet nem vágja le a szablya. Ezzel az ideológiával nekünk nem szabad azonosulni! Nincs szomorúbb a lábán száradt fűnél. A fűnek mindig az volt a feladata, hogy ha lekaszálták, újrasarjadt. Ez volt a túlélés egyik formája. Én nem a túlélést látom veszélyesnek, hanem azok ideológiáját, akiknek nem volt erejük túlélni. Nem azokat akarom elítélni, akik elmentek, mert aki valamire való ember volt itt, az valamire való ember lesz bárhol a nagyvilágon. Aki semmirevaló ember volt és elment, ott is semmirevaló maradt. Ha itt marad, annyi hasznunk van belőle, hogy a létszámot gyarapítja. Az is valami, higgyétek el, arra is szükség van, de azt kijelenteni, hogy hát istenem, mind hős, aki él… Én nagyon vétkesnek tartom magam sok mindenért, de nem ezért a dologért! Nem vagyok hajlandó az egész romániai magyarságot, hogy úgy mondjam, a kollektív temetés felé terelni…
E ponton Egyed Péter, aki addig feszülten hallgatott, csöndesen közbevetette:
– Engedd meg, hadd mondjak el valamit… Bretter György szegény, aki annak idején beteg volt már, bement reggel az óráira az egyetemre, ott volt 3 diák, ő ettől ideges lett, elmondta, hogy felkelt reggel 7-kor, aztán lehordott minket: uraim, hát nem szégyellik magukat, ide juttatták az egyetemet, ide jutott a magyarság, ide jut a filozófiánk… És feláll akkor az egyik srác, hogy – de tanár úr kérem, mi itt vagyunk!… Tehát én nem arra gondoltam, hogy bűnössé teszem a romániai magyarságot. Például rólad is ugyanilyen kegyeletesen megemlékeztem volna, ha meghalsz!
Kányádi Sándor:
– Nem a magam hogyishívjákjáról akartam… Rólam pedig nem is te kell hogy megemlékezz, hanem az unokáim, úgyhogy az nem rád tartozik!
Egyed Péter:
– A túléléssel és a túlélő emberrel kapcsolatban talán megegyezünk, mert nem mi találtuk ki… Mi jellemzi a túlélő embert? Ezt általában 5 dologban szokták meghatározni: a félelem, a hazugság, a hiány, az erőszak és a nacionalizmus. Ha valaki nekem azt mondja, hogy az éléssel szemben a túlélés a jó, akkor én…
Kányádi Sándor:
– De ez se így van, mert a Talmud azt mondja… A zsidóknál ugyanis pontos szabályok vannak és tudjuk, hogy ők a legnagyobb túlélők voltak, nem fogadták el a megváltást, illetve a Messiást. Innen a mondás is:”Várják, mint a zsidók a Messiást”. Ez volt az ő nagy túlélésük! Minket megváltott Jézus Krisztus az ő halála által, úgy is nézünk ki… A zsidókban kétezer éven át a messiásvárás tartotta meg a lelket. Ez volt a túlélés! Olyan zseniális gondolat volt ezt kitalálni, mintha sok száz évvel ezelőtt kitalálták volna a repülőgépet! Ahogy mondják: a lábatlan madár. Hogy akkor jő el a Messiás, amikor kinő a madárnak a lába. Tehát itt voltak a nagy túlélések a történelem folyamán… A Talmud pedig azt mondja: nem szabad disznóhúst enni, és szombaton nem szabad dolgozni stb., kivéve, ha az élet mentése függ tőle. Akkor a leghithűbb zsidónak is szabad szalonnát enni, szombaton!… Okos emberek voltak, ez a túlélés! A miénk, meg kell hogy mondjam neked, nem is volt olyan nehéz túlélés. Ennél nehezebb, emberpróbáló idők, mint az elmúlt húsz valahány esztendő, voltak már a történelem folyamán, s én bevallom, életemben annyit nem röhögtem, és csak mostanában vagyok inkább szomorkás, mint az utolsó húsz esztendőben… Vannak itt a teremben olyanok, akikkel nagy veszekedéseim voltak, éppen túlélés ügyben. Mert le kéne szoknunk arról, hogy visszafelé káderezzünk, hogy ki mit mondott, mit csinált. Ezt a rossz szokást történelmünkben sem tudtuk leszokni. Magyarországnak is sajnos az a nagy baja, és az együttélésben is folyton az, hogy ha leülünk, akkor mint a franciák és az angolok egy asztalnál, ne Trafalgarnál kezdjük a beszélgetést, hanem azzal, hogy mi lesz holnap. Remélem, a szomszéd teremben lezajló költővita erre fog irányulni, hogy mi lesz, milyen lehetne a romániai költészet további útja, mi az, ami felé együttesen lehetne valamit lépni… Mert ez egy olyan foglalkozás, hogy maszekfoglalkozás, és ahogy sok író-olvasó találkozón mondottam, még a kommunizmusban is az lesz… Kommunizmus viszont, úgy látszik, egyelőre nem lesz hál’ istennek, de az írói munka maszek jellege mindig fent fog állni. Ez egy mélyen magánkockázatos vállalkozás, és valahol mindenkinek vállalnia kell azt a sorsot, ami a középkori szerzetesé volt, hogy a csuhán nincsen zseb. Az irodalom soha nem volt s nyugaton se az, mármint a pénzcsinálás nagy lehetősége, hanem ott is van mindenkinek, az igazán befutott és a divatos írókat leszámítva, egy tisztességes magánfoglalkozása… Van egy holland barátom, aki tőlem is fordított, költő akart lenni, a szülei kétségbe voltak esve, végül elvégezte a közgazdasági egyetemet, tanácsadó lett és doktorált, írta mellette a verseket, s fordít magyar költőktől, megtanult magyarul, de a saját versei még mindig nem jelentek meg, pedig tehetséges… Fordítással alapozta meg, hogy úgy mondjam, a karrierjét Hollandiában… Csak a jól működő civil társadalomban alakulnak ki a támogatás mechanizmusai. Van úgy, hogy ha valaki tehetséges, bizonyított s ha akarja, megpályázhatja a költői életjáradékot, ami tisztes, szerény jövedelem. Igaz, nem vállalhat mellette más állást, de eltarthatja belőle a 2-3 gyermekét. Legtöbb befutott író azonban ezt nem vállalja, mert ha már van valamiféle neve és már valaki, akkor egy lapnál besegítő szerkesztőként ötször ennyit megkeres, hetente összeállítva 1-2 oldalt, vagy egy kiadónál évente elolvasva 10-12 fiataltól véleményezésre kiadott művet, és javasolja, érdemes-e beléjük fektetni. És vállalják a kockázatot, hogy a 10-ből talán egy megéri, és túléli, és költő lesz. Ezért kapja a fizetést… Nálunk a gazdasági alapok még nem alakultak ki, de máris azzal az igénnyel lépünk föl, s várjuk a társadalomtól, hogy tartson el. Ha volna stabilitás, talán… Egyelőre arra kell a romániai magyarságnak gondolnia. A költők pedig csak írják a verseiket, abban a reményben, ahogy a megboldogult idejében tették, hogy egyszer majd csak kiadják… Van egy igen jó barátom, az aradi Réz Pál, aki a Holmit szerkeszti, előtte a Szépirodalminál dolgozott, 1958-ban Kolozsváron járt Kormos Istvánnal, akkor ismertem meg, eljöttek hozzám, meglátogattak, szerény vacsorát is kaptak, tojásrántottát, nálam mindenki azt kap, s a legtapintatlanabb dolgot követtem el: verseket mutattam neki! Hát ez nem illik, de nem volt kiút, mert ő kérte, hogy mutassak… Megmutattam neki két verset, amire azt mondta Réz Pali: ilyet a Duna-medencében legalább ötvenen írnak. Mondtam neki, én igyekeznék, de nálunk a lehetőségek ugye olyanok, hogy nem lehet közölni… Miért kell azt közölni? Megírod, meghalsz, eljövök és kiadom… Igen, de ha megírom, és közben megtalálják?… Megírod, bezárod egy vascsőbe, a vascsövet elásod, meghalsz, eljövök, kiásom a vascsövet és kiadom a verset… De hátha előtted megtalálják a vascsövet? … Na látod, ennyi rizikót vállalni kell… Nincs kifogás, hogy nem lehet verset írni, mert nincsenek rá körülmények. Kosztolányi mondja: ha nincs mire írj, hát írj a körmödre, találd ki a körömverset… Azóta is, Pali a mérce nekem. Nemrégiben mind kérdezgette, mikor írod már meg az igazán nagy versedet?… Mondom, nem merem megírni, mert attól félek, ha megírom, meghalok… Na és miért, nem éri meg?… Te, mondom, én még húznám egy kicsit az időt… Legutoljára megint kérdezte: mi van, nem döntöttél még? Írod vagy nem írod?… Tudod, nem szeretnék meghalni, szabadkoztam, mert nem szeretném teljes létbizonytalanságban hagyni a feleségemet, legalább is, ha meghalok, nagyon egyedül marad… Palinak szegénynek ugyanis meghalt a felesége, arra utaltam… Sebaj, mondta, Magdát elveszem feleségül, nyugodtan meghalhatsz, te írd meg addig azt a verset!… Ez a hozzáállás kell az irodalomhoz, uraim!
A terem félig dermedten, némán asszisztált a színpadon lefolytatott eleven, nem várt szópárbajhoz. Miközben a rendszerváltás zaklatott napjai után „zsákmányolt” (értsd: külföldi adományokból leosztott) kismagnó a markomban tartva szorgalmasan surrogott és hűen rögzítette az elhangzottakat, kíváncsian fürkésztem a jelenlévő költőtársakat, a jobbára tanítóképzős diákokból álló, félig-meddig a régi módszerekkel betoborzott közönséget, s mit nem adtam volna cserében azért, hogy megtudhassam: mi játszódik le az emberek fejében. Hiszen javarészt mind olyanok voltunk ott, akik valamiképpen túléltünk és – maradtunk. Egyed Péternek igaza volt: a távol levők, az eltávozottak nem csupán az antológiából és az erdélyi költészetből hiányoztak, hanem levágott testrészekként sajogtak bennünk.
A terem jobb oldalán, elöl ülő Létay Lajos, esőköpenyének szárnyai alá húzódva, némán hallgatta a fejünkre zúdított szentenciákat, s csak később, a közös ebéd során oldódott odáig a hangulat, hogy elvegyültünk, szóba elegyedtünk egymással, mintha a mögöttünk maradt években-évtizedekben mi sem történt volna. De azért, persze, gyanakodva pislogtunk egymásra, készen arra, hogy bármikor érhetnek nem minden alap nélküli oldaltámadások, a kölcsönös beolvasások, számonkérések, szemrehányások, elégedetlenségek stb. ugyanis máig kimondatlanok maradtak; mintha kimerültek volna az Egyed-Kányádi pengeváltás nem mindennapi csörtéjében.
*Részlet Cseke Gábor Jelentések magamról c. visszaemlékezéséből. MEK
Pusztai Péter rajza
2018. augusztus 2. 15:22
Az alkalom sajnos szomorú, de ez az egész nagyon jól van összerakva!
2018. augusztus 2. 23:27
Azt hittem, drága kollégám és barátom, Horváth Andor halála után elapadtak a könnyeim. Nem apadtak el… Most Péterért folynak, fiatal barátunkért.
Emlék, a legmeghittebb: hármasban velük egy bukaresti vacsora egy kínai vendéglőben, finom vörösbort ittunk.
Tucat évvel ezelőtt, 2006. Karácsonyán a 2005-ben megjelent Látlelet (Tanulmányok, esszék Románia tizenöt évéről) dedikációjában azt írta, a rá jellemző kedves, lelkes iróniával: Ágoston Hugónak, az egyetlen romániai magyar újságírónak szívbéli barátsággal… Most már nem szerénytelenség leírnom, talán. Hogy jobban fájjon!
Eszembe jut az is, hogy a bukaresti könyvemhez írt előszavában (a tizenkettő egyikében, lassan fogynak az előszóíróim is: Fejtő Ferenc, Határ győző, Csiki László után ő sincs már) Péter éppen Bandira hivatkozva veti fel az alapvető filozófiai kérdések egyikét – miért vannak úgy a dolgok, ahogy vannak, miért olyanok, amilyenek. Ezek a halálra is érvényesek. A nagy baj viszont az, hogy Péter miért olyan fiatalon? Végtelenül szomorú vagyok.
2018. augusztus 3. 06:31
Soha nem volt a barátom, mindig a barátomnak éreztem. Nyugodjék békében!
2018. augusztus 5. 13:24
Igen, ő szerkesztette az első forrás-kötetemet, és azt mondta, hogy nagyon fontos aktus, mert kezd kiveszni köreinkből a személyesség, a közvetlen hang és a sorsvállalás. Szinte hanyatt estem, mert éppen tőle – a filozófustól… – nem vártam egy ilyen meglátást. Az összes fagyöngy találkozón ott voltam, és úgy éreztem, hogy főként vele voltam. Bizonyára másoknak is ez volt az érzése, mert igen is, ilyen és ennyire személyes és közvetlen tudott lenni… A Kányádi – Egyed vita közben egyáltalán nem fagytam le, ahogy a főszerkesztő úr írja, hanem végig neki tudtam igazat adni, és rá szóltam a teremben véletlenül mellettem ülő jól nevet húgára, amikor azt már Ő (A jólneveltsége!) sem tűrte, amikor azt monda Kányádinak, hogy majd ő is így fog emlékezni rá a halála után. „Hagyd békén, mert igaza van. Hát nem látod, hogy az öreg mennyire rugalmatlan és nem akarja érteni, amit Péter mond?”
És az ős bálványoson, ami még nem volt Tusványos, vele sörözni volt a legjobb, ismét csak a legközvetlenebb.
De az Isten szerelméért, írja meg már valaki, hogy miben halt meg ennyire igazságtalanul ideje korán? A tegnap egész na a nem elfogadási reflexeimet próbáltam átváltoztatni még ebben való újjászületési képességgé is, mikor a napon sülve, mikor a Hargita lábánál álló tóban fürödve, gondolván, hogy Istenem én még itt fürdők, és látom a napot meg a sását a szitakötőkkel, meg a tó felszínén ugráló szúnyogokkal, meg a tükrözött égbolttal és a sás közötti békákkal és siklókkal és Péter mindezt már nem láthatja. Pedig nagyon szerette a természetet. Éppen azért, mert közvetlen költő-filozófus volt!
DE mi lett vele az Istenért, milyen betegség, vagy baleset áldozata lett? Miért nem érhette meg a tényleges filozófiához való bölcs- öregkort?
Nem tudom, értitek-e: miért élünk, hogyha ő már nem?