Albert Csilla: Szivárgás
Érzem, ahogy szivárognak a dolgok.
A könny a gyorsan letorkollt mamuska
vagy a csekkel való ügyeskedésbe
belefáradt szegény ember szeméből.
A szerelem a sok magányos ember
okostelefontól gyulladt kezéből.
A perspektiva az új nemzedék
mostmégszabad, minektanult fejéből,
amit lehajtanak , ott a hajón,
tengerszagban, Dover szikláit várva.
Béke az öregségből, s nem is ritkán
maga az öregség szivárog el a létből.
A pillanat, mikor még megtehetnéd,
felhívhatnád anyát, lúzer barátod,
megvédhetnéd azt, akit senki sem véd,
adhatnál takarót, oszthatnál ételt,
szólhatnál még a kushadás helyett,
csoportosulhatnál, rendületlenül,
felemelhetnéd az épp elbukót,
mosolyoghatnál ott a pult mögött,
a rendelőben meg a hivatalban,
meg akkor – főleg akkor!-, ha a másik
sikerének épp lehetne örülni.
Igen, érzem: szivárognak a dolgok,
a sétából a derűs céltalanság,
a segítségből a szolidaritás,
a bátorságból az őszinteség,
a bölcsességből a szép türelem,
az eszményekből meg a szeretet.
Szivárog egyre.
Minden, ami fontos.
Még csak azt se mondom, hogy csendben,
hogy igazából észrevétlenül.
Hallom a reggel túláradt zajában,
a munkahelyi összesuttogásban,
a hajléktalan életeket hordó
nylonzacskók zizegéseiben,
a szelfiposztok kattintása közben,
a nyakkkendősöltönyös Sorelek
kihangosított telefonjaiban,
a mindig késő vonatok zajában,
negyvenes, tompa öregasszonyok
fogatlan, rút nevetéseiben….
Hallom a zajban, és hallom a csendben,
hallom az igenben , s hallom a nemben,
hallom feküdve is, és hallom állva,
mezőkön is, és betonon járva,
fagyhalált hozó kemény telekben,
parlagfűt fújó nyári szelekben,
elmúlást súgó őszi szavakban,
s a feltámadás nélküli, kopár tavaszban.