Fülöp Kálmán: Tél idején

Hideg huzattól
bedagadt szemekkel,
boldogan, mert
ide köt a föld,
vesződöm mélyből
feltörő erekke l-
és nem zárhatom be
magamban a kör t-

ez itt otthonom,
és fáj, ha bántanak –
itt mindig
tűz-szemembe szántanak
vak zizzenései
a fellázadt rögöknek
s a néma térben
kővé száradt
lábnyomok mesélnek…

A konokságot:
napjaim halk izzását,
mint örök jegyet,
múltamból hozom:
asztalhoz ülve
az évek rezzenésén
emlékeimből
mába foltozom.