A Ceausescu-korszakban születtem (1967), és nőttem fel. A világot úgy tapasztaltam meg, ahogyan azt az akkori rendszer kívánta, engedte. Nem tudtam akkor, hogy más is létezik, máshogyan is lehet élni. Nekem, nekünk az volt természetes. Így aztán sokáig felületes ismeretekkel, téves ítélőképességgel, viszonyítási alap nélkül, megkérdőjelezhetetlen bizonyosságokkal fogadtam el a nekünk csak jót akaró párt és kormány elveit.
Leginkább az életfunkciók működéséhez szükséges táplálkozás volt az elsődleges szempont, ami foglalkoztatta a családokat. És egyben a legérdekesebb is. Ugyanis, túl kellett élni. Ez egyfajta harc volt, amit kisgyermekként nem is észleltem igazán, a szülőknek ez nagyobb gondot jelentett. Sokszor emlegette anyám annak idején, a második világháborút, amikor még 46-ban, az iszonyatos pusztítások mellett a szárazsággal, éhezéssel is meg kellett küzdeni, nem termett semmi a földeken, ínséges időket éltek. Ahhoz képest a mi rendszerünk se volt rosszabb – az ember mindig hasonlít valamit valamihez vigasztalásul, s az a szólás is gyakran hangzott el: lehetne ennél rosszabb is. Akkor szokott nekiállni anyám azoknak az ételeknek az elkészítéséhez, amiket háború ideje alatt ettek. Volt egy rétesnek nevezett finomság, ami nagyon ízlett: lisztet, vizet, sót gyúrt össze, kinyújtotta, aztán rákent egy kanál olvasztott zsírt, feltekerte, csiga formájúra összesodorta, kisirítette, forró zsírban átsütötte mindkét felét. Ha volt cukor, meg is hintette vele. Egyszer, valahogy hozzájutottunk banánhoz is, de az a fürt méregzölden, aprón, éretlenül került asztalunkra. Én akkor láttam életemben először banánt, öt- hat évesen. Anyám feltette a szekrény tetejére, mert: ennek érnie kell – mondta. Lestem nagyon, hogy mikor lesz ehető, de az csak zölden kacsingatott rám. S amikor már nagy lázban égtünk, hogy mi bizony meg akarjuk enni, engedett, levette a szekrény tetejéről, s odaadta nekünk. Leszedtem a héját üggyel-bajjal, de amikor megkóstoltam, olyan szörnyű íze volt, hogy egyből letettem az asztalra. Na, ha ez a banán, akkor nekem nem kel l- mondtam, s nem is vágytam többet rá.
Az élelmiszerboltok üresen tátongtak. Néha hoztak cukrot, lisztet, olajat, vajat, s ez a hír futótűzként szaladt szét a kisvárosban, s olyankor siettünk sorba állni. Nem adtak annyit, amennyit szerettünk volna venni, mindenki kapott 1-2 kg-ot a cukorból, vagy 1 liter olajat, esetleg 2 darab vajat, s ha azt akartuk, hogy még többhöz jussunk hozzá, akkor újból sorba álltunk. Nem olyan sorok voltak akkor, mint most a pénztáraknál. Embertömegek álltak a bolt előtt. Sőt, nem egyszer dulakodás is kialakult, volt, hogy leszakították nővérem kabátját. És nyert ügynek számított, ha hozzájutottunk egyes élelmiszerekhez, az sokkal nagyobb kudarcélmény volt, ha pont az orrunk előtt fogyott el valami, s hiába álltunk órákig sorban. Tejért is ki kellett állni hajnalban, vittük a csere tejes üvegeket. 2 litert adtak mindenkinek. Még nyitás előtt oda kellett érni, mert hamar elfogyott.
Visszaemlékezve azokra az időkre, volt egy folytonosságban rejlő változás. Kisebb koromban még árultak pár dolgot, amit – ha keservesen is jutottunk hozzá, mégis beszerezhettünk. Később bevezették a jegyrendszert, amikor sorban állás nélkül hozzájutottunk a fejadaghoz, de egyébhez nem. Így aztán, kamasz koromban emlékezhettem a „régi szép időkre”, de arra is gondolhattam, hogy most így sokkal jobb.
Néha csokit is árultak régebben, s akkor tészta (sütemény) is a kínálatok között szerepelt a cukrászdában. A csoki az csoki volt, sokáig nem értettem a különbséget két fajta, márka között. Fagyigépet, csak egyet üzemeltettek a városközpontban, és nem választhattunk az ízek közül, hiszen csak egyfélét árultak, s ahhoz is sorba kellett állni.
A tésztafélét laskának neveztük, s minden egyre ment, senki nem tulajdonított jelentőséget a formájának. A laska, az laska.
Húst csak ritkán árultak, s amikor a város egyetlen mészárszékébe bekerült eladásra valami, akkor hosszú sorokat kellett állni, míg sikerült hozzájutni. De ebben sem lehetett válogatni, hiszen mindenki azt a részét kapta a húsnak, ami jött: szőröstől- bőröstől, csontostól. Szerencse kérdése volt, hogy éppen mit mértek ki a boltosok.
Előszeretettel csaptak hozzá 2 halat, vagy halkonzervet, hiszen azt mindig árultak a boltban, s hogy ne rohadjon rajtuk, kimérték azt is az eladott áruval. Ehetetlensége miatt legtöbbször a bolt előtti szemetesbe került. De a megvásárolt hús se volt mindig ehető. Néha az 1- 2 kilónyi húsnak felét el kellett dobni. A darált hús sokszor büdös volt, és darabos, s külön türelemmunkának számított kiszedegetni belőle a nem emberi fogyasztásra alkalmas részecskéket. Úgy épült be a tudatomba, hogy a hús büdös alapból. Nem tisztázódott sosem a származási helye. Csak azt tudom, hogy amikor állategészségügyi szakon iskolába jártam, és elvittek praktizálni állatfarmokra, szemtanúja lehettem, hogy szabályosan éheztek az állatok, saját ürüléküket ették, és éhen döglöttek. Na, akkor kiemelték az adott állatot a többi közül, és vitték megnyúzni, a húst pedig eladni.
Amikor bevezették a jegyrendszert, akkor szabadon nem igazán lehetett semmit kapni. Minden családnak adtak egy kartellát, amin szerepelt a liszt, olaj, cukor, vaj felsorolás, s ezen feltüntették azt is, hány tagú a család. Minden hónapban egyszer válthattuk ki a fejadagot. Állandóan nem is lehetett hozzájutni ezekhez az élelmiszerekhez, csak, amikor áru érkezett. Néha savanyú, avas vajat adtak el, de kiváltottuk azt is. Mi öten voltunk a családban, mindenki kapott fél vajat, összesen 2, 5 db-ot. Aláírásunkkal bizonyítottuk, hogy arra a hónapra kivettük az adagunkat.
Kenyérért minden nap mehettünk, egyféle, félbarna kenyeret adtak, mindenkinek fél kilót.
Először Magyarországon láttam hófehér kenyeret, ámultam is rajta – akkor tizennégy éves lehettem.
A cukrászdákban megszűnt az édesség választék, rossz ízű, rossz minőségű sütemény került a pultra, ha egyáltalán volt valami. A csokoládék helyét átvették a színesített, tejporból készült „házi csokik”, ezekből árultak fehéret, rózsaszínűt, és isten tudja, milyen színűeket, ízűeket, legtöbbnek szappanra emlékeztető illata volt. Az élelmiszerboltokban givecset (lecsószerű készítmény befőttes üvegben), halkonzervet, esetleg lekvárt árultak. Tejet, tejterméket a korai órákban lehetett beszerezni – később már nem jutottunk hozzá. Élvezeti cikkek közül ital, cigaretta kapható volt, szemes vagy darált kávét nem árultak. Cikória kávét viszont igen, ezt itták a felnőttek, s a gyerekek is, tejjel.
„ Az egészségtudatos táplálkozás” címe alatt éhezett a nép.

1. Skandikamera:
   2018. augusztus 4. 06:01

   „…szemes vagy darált kávét nem árultak. Cikória kávét viszont igen…”

   Az 50-60-as években „népszerű” Enrilo és/vagy Franck márkanéven forgalmazott cikória kávét a 80-as években már csak nagyritkán vagy egyáltalán nem lehetett kapni. Az „Aranykor” rémszüleménye csicseriborsóra (naut) épült, aminek az ízétől még a „rosszabb ne legyent” hajtogatók is visszahőköltek.