„Mogorva lettem,
kemény, sötét és szótlan és makacs.”
(Dsida: Psalmus Hungaricus)

mellőzöm a hangzatos beszédet
tunyán tűröm némaságomat
így van aki magát gyötri fojtón
belefullad szavaiba folyton
s menekül ha emberbeszédet hall
s retteg mint anyját vesztett gyermek
szemeiben rettenet rak fészket
(az ember szava bár nyelvemen szóljon
s bármennyire isteni találmány
nem vesz erőt rajtam beszéd-járvány)

makogok még s azt is egyre ritkán
majmok nyelvén vagy talán egy cickány
cincog bennem dohos pince alján
szavak rohadéka bomlasztja énem
butuló tudatát józan részét féltem
fájdalmas mélyről bányászom a szót
keresem a vegytiszta sorokat
melyekben megül szépen a gondolat
örvend lelkem barlang-mélyről költve
ha szikrát csiholhat verssorokba (r)ejtve –

úgy mondják hogy első kiejtett betűim
nem hangzottak értelmetlenül
ájnsz ájnsz rágtam ujjam türelmetlenül
eins eins – ni csak a gyermek beszél németül
pedig csak jelezte akkori tudatom
hogy felemelt ujjal ezennel tudatom
hogy vagyok én is közületek Egyik
(tudhattam egykor is míg más testet nyűttem
tán akkorból való e szócsökevény
az egyedüllét makacs egyénisége)

amikor szólni kellene nem tudok
összeesküsznek bennem a szavak
rengeteg emlék terheli az elmét
nemlétbe hullnak nincs irántuk részvét
mintha érezném ha hallgatok akkor is
készenLétben vár a hang a helyén:
magyarul a magány anyanyelvén

nyaratlanul egyre csendesebben
s egyre messzebb bolygok el magamtól
önmagamhoz vissza csak a Csönd vezethet
ebben az ázott posztó szagú nyárban
önsanyargató makacs némaságban

fajtámat szidó hitványok hadától
egyre távolodom mogorván
gyűlölöm a gyalázkodó hordát
a szapora szavú hamis szónokot
ki naponta tagadja a tegnapit
s Mára szórja a tegnap hamvait

szavaim fogynak egyre vészesebben
már a betű is kiszorul belőlem
hangtalanul ajkam mozgatom
s mert rabul ejt az Egynek társtalansága
leírom a számot inkább arabul

Forrás: Hargita Népe, Műhely melléklet, 2018. augusztus 3.