Mindazonáltal, hogy silány ellátásban részesült a nép, mégis túl kellett élni valahogyan. Kezdve a kevéssel való beéréstől, a szűkölködéstől, a más utakon való élelmiszer beszerzésig, mint a feketekereskedelem, továbbá sok munka a földeken, állattartás, illegális üzletek- minden játszott. Amikor az élet, a túlélés, a fennmaradás a tét, az ember nem sokat válogat a lehetőségek között.
Mi állatokat tartottunk, és földműveléssel is foglalkoztunk. Ez a munka lehetővé tette, hogy megteremjen saját szükségletre, és állataink számára az élelem. Disznót vágtunk, egy évben kettőt is, és egy- kettő eladásra került. Voltak tyúkjaink, libáink, nyulaink, s így a hús- kérdés megoldódott. A búzából kenyér készült, a töröbúzából puliszka liszt. Hűtőszekrényünk sokáig nem volt, de a hús tartósítását így is meg lehetett oldani: lesütve, zsírban sokáig elállt a bödönökben, a szalonna a padlásra került, füstölve, jól megérve, fogyaszthatóvá vált. Nyáron kiváló ételnek számított a zsíros kenyér paradicsommal, paprikával, csak úgy, mint a szalonna. Rengeteg lekvárt, befőttet, savanyúságot tettünk el télre, sőt kenőmájast is befőttes üvegekbe, amit a tetején álló zsír szigetelt, mindenféle tartósító nélkül elállt.
Különböző tenyészeteket létesítettek a város környékén, tyúk-, sertés-, szarvasmarha-, nyúlfarm… Az itt dolgozó embereknek sikerült több termékhez hozzájutni, amit végül eladogattak a lakosság körében. Talán minden családhoz tartozott valaki, aki feketén adta el a lopott élelmet. Hús, tojás így kikerült, persze, csak olyankor, amikor sikerült valakinek kicsempésznie az adott árut- ilyenkor nagyobb mennyiségben is vásároltunk. Csak megbízható emberrel kötöttek üzletet a „csempészek”, hiszen rengeteg besúgó is ólálkodott itt-ott, szinte mindenki tudta a kisvárosban, hogy kitől kell tartani.
A leleményesség elengedhetetlen volt a túléléshez. Kitalálták, hogy szalámiból fasírtot lehet készíteni, megdarálva a szalámit, egy darab szalonnát, a többi hozzávalót pedig ugyanúgy, mint a „hagyományos” fasírt készítése esetén.
Savanyú tejből túrót készítettünk, sőt házi sajtot is.
A boltokban csak halat, halkészítményeket árultak potom áron, ami a kutyának se kellett.
A spórolás elsőrendű túlélési stratégiának számított. Szabály volt, hogy kenyeret nem dobunk el. Addig nem nyúltunk a friss kenyérhez, amíg a régi el nem fogyott. Ha esetleg mégis maradt száraz kenyér, azt a disznók megették, a penészest pedig a tyúkok. Élelmiszert nem volt szabad kidobni, s amit a tányérra tettek, meg kellett enni. Nem vonakodhattunk, hogy ízlik, nem ízlik… kell, vagy nem kell, minden falat étel életnek számított. Ha van kávékultúra, akkor ez volt a mi „ételkultúránk” .
Az erdő-mező is szövetségesünk volt, hisz amit az ég ingyen adott, azt mi saját túlélésünkre fordíthattuk. Gombásztunk, szamócát, málnát, szedret gyűjtöttünk, s ezekből télre is tudtunk tartalékolni. Kapáltunk nyáron, betakarítottuk ősszel a termést, vállalhattunk kapálni valót, cukorrépát, törökbúzát, takarmányrépát. A cukorrépa jól fogott, mert minden leadott mázsa után kész cukrot adtak cserében. Napraforgóért olajat kaptunk. Nem túl jó minőségűt, de több volt a semmitől.
Édesség híján vízben áztatott kenyeret cukroztak meg sorstársaim, de olyan is akadt, aki a puliszka levét cukrozta és itta meg.
Télen házi szaloncukrot is készítettünk, hiszen azt nem árultak a boltban, vagy csak nagyon ritkán, és sok esetben az melegedett, aki „a tűzhöz közel állt”. Mi évről évre eltettük a szaloncukrot, a padláson tároltuk. A kőkemény cukorhoz senkinek se volt kedve. Karácsony előtt lehoztuk a padlásról, s felaggattuk a fára.
Ásványvizet árultak a boltban, de az luxusnak számított, kútvizet ittunk. Szukkot (üdítő italt) is forgalmaztak, de azt valóban csak nagyon ritkán ittunk. Nagy nemzeti ünnepek előtt hoztak a boltokba mindenféle élelmiszert, de legtöbbször csak az illetékesek jutottak hozzá.
Ha abból kellett volna megélni, amit a boltból vettünk, bizony éhen haltunk volna. Így viszont mindenki talált valami megoldást, hogy túlélhessen.
S hogy kinek milyen élményei vannak a szocializmus élelmiszerellátásával kapcsolatban, az sokszínű lehet. Ezért is van meg sok emberben az ambivalens érzés: néha gyűlöli a rendszert a megélt nélkülözésekért, máskor visszasírja azt a mostani, ellehetetlenített helyzet miatt.
Mi azért mégis megtanultunk valamit: tisztelni az életet, a „kenyeret”, a munkásembereket. Imánkat átéléssel tudjuk mondani most is: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.”

1. Demeter Maria:
   2018. augusztus 5. 13:43

   …tisztelni az életet, a ” kenyeret ” – nagyon fontos ez. Tisztelet,fegyelem,kötelességtudat – alapvető erkölcsi törvényként kellene jelen legyenek a mindennapi életben, nem diktatúrában,hanem a szabadságban.