Apponyi Albert nem tudja tartóztatni őket: jönnek a magyarok. Notre-Dame de Sion apácái mennek Magyarországra. Éhes barátok, mohó nővérek tárt karokra lelnek Budapesten. Párizsba viszont koldusokként jönnek többnyire a magyarok, de jönnek. Itt valami nagy egyensúlyjátékot játszik a sors. Magyarország mandarinjai készítik az ultramontán Magyarországot. Minden, Párizsból és Franciaországból kivert, korlátolt szerzetes Árpád országában ma kultúrföladatot kap. A jövendő, még meg nem született Magyarország védekezik tehát. Ifjait hajtja, biztatja, kergeti Párizsba. Hogy lássanak, okuljanak s jöjjenek haza harcolni. Ez gyönyörű, komoly komédia alapjában. Nem Amerikája a szellemi munkásoknak ez a Párizs. Ezek mind szépen a maguk idejében haza fognak menni. És éppen ez ígéri azt az áldott, pokoli mulatságot, aminek már előre örülünk. Egyszerre, észre se fogjuk venni, légiók kelnek föl Magyarországon. Nyugaton okult, harcias, mívelt, modern magyarok. Micsoda élvezet ezt előrelátni akkor, amikor a magyar parlament kétharmadrésze értelemben ostoros-kocsisi nívón sem áll. És micsoda Zalán futása lesz a Duna-parton az Apponyiaknak és Rákosi Jenőknek. Hogy az apróbb gonosztevőkről és nagyobb ostobákról ne szóljunk.

Magyarországon alig sejtik, hogy micsoda magyar világ van most Párizsban. Nem a megragadt, kolonizálódott, néhány ezer magyarról beszélünk. De azokról, akik tanulni és erősödni jöttek. Írók, tanárok, művészek, orvosok, iparosok, kereskedők, diákok. Holott Magyarország kultuszminiszterének hivatalos programja: visszatartani a magyar ifjúságot az átkozott, dekadens Párizstól. Hiába: pár száz lelkes magyar készül itt az életre, az otthoni életre állandóan. S az ördög vinné el őket, még csak kozmopoliták se lesznek. Ellenben rettenetesül magyarok s iszonyúan éleslátók. Csodálatos, hogy Párizsban talán éppen a magyar idegennek a legnagyobb és legszélesebb az érdeklődése és elsajátító ereje. Gyönyörű, majdnem apostoli példái vannak ennek.

A Szent Imre-egyesület száz év alatt annyi neutralizáló gyógyszert nem gyárthat, mint amennyi robbantó, nemes erőt Párizs magyar fiataljai csak tíz alatt hazaszállítnak. Képben, szóban, szoborban, könyvben, tudásban, tapasztalatban.

Ha Andrássy Gyula tehetné, talán ezt a kivándorlást szívesebben akadályozná meg, mint az amerikait. De nem teheti s Apponyistúl együtt kénytelen látni, mint készül egy része a demokrata, új Magyarországnak az átkozott Párizsban. Ez a magyar világ itt Párizsban új föltámadása az emigrációnak. Húsvét van, vallásos hangulatok kísértik az embert. Tehát jósoljunk: csak egy kis türelem. Olyan Magyarország születik tíz év múlva, hogy Apponyit csak a gondolatától is a hideg lelheti. (Magyar világ Párizsban. Budapesti Napló 1907. április 3.)

Folytatjuk