Fürtös fenyőzöld
pókhálóba lengeti
a nap sugarát.

A szomszédos tömbház negyedik emeleti sarok-konyhaablakából a nyár minden reggelén (a mai nap reggeléig) kinyúlt a kéz és megöntözött egy cserép virágot, én csak a kezet láttam. Ma reggel, nézem, a cserép eltűnt és a kéz is. Gondolatom, mint pókfonál szövődik tovább. Hol folytatódik annak a kéznek a mozdulata, markol-e vagy elenged, ölel vagy taszít, talán éppen imára kulcsolódik, vagy ernyedten lehull…
Egy emberi kéz –
Kellemes fuvallat érint, ahogy lebben a függöny. És egy dal emléke: „csak hallgasd, hogy mit fúj a szél ” (Bob Dylan ).
Nap felé száll reggeli fohászom, de a nesztelen csapda valahol ott van.