A Ceausescu-korszakban, az alapvető élelmiszerek hiánya mellett az áramellátás, az üzemanyag- hiány is komoly gondot jelentettek. Emlékezéseim alapján, téli időszakban délután 17 – 22 óra között szünetelt az áramszolgáltatás. Iskolások lévén, délután tanultunk, írtuk a házi feladatot másnapra, éppen abban az időszakban, amikor „elvették a villanyt”. Ilyenkor gyertyát gyújtottunk, az asztal közepére helyeztük, és körbeültük. Néha pislákolt a gyertya, hol nagyobbra lobbant a lángja, hol alig-alig égett, de így is- úgy is készülni kellett az órákra. Máskor elővettük nagyszüleinktől örökölt petróleumlámpánkat, az adott fényt tanuláshoz, vacsorázáshoz, fürdéshez az esti órákban. Mire elkészültünk mindennel, és lefeküdtünk, arra megadták a villanyt, de akkor már nem volt szükségünk rá.
Ilyenkor a helység szellemvárosnak tűnt, félelmetes volt kint ténferegni az utcán. Igaz, iskolai időszakban nem is járhattunk ki 17 óra után, mert „járőröztek” a szolgálatos tanárok, s ha a diákot nyakon csípték, másnap felelősségre vonták az osztály előtt, hogy mi keresnivalója akadt odakint.
A közvilágítás amúgy se élte fénykorát, imitt- amott égtek villanyok az oszlopokon, sejtelmes fényt kölcsönözve az útszakasznak. Helységek között vaksötét uralkodott, néha egy- egy kocsi fényszórója világította meg az utat.
Autók sem jártak igazán. Az üzemanyag is hiánycikknek számított. Éppen ezért nem lehetett kocsikázni „ész nélkül”. Bevezették a páros és páratlan vasárnapokat, ami azt jelentette, hogy egyik vasárnap a páros, másikon a páratlan rendszámúak közlekedhettek. Egyik alkalommal az apámat majdnem megbüntették kb. 5 kilométernyire a városunktól, szombaton éjfél előtt pár perccel, ugyanis éjféltől a másik kategóriához tartozó járművek róhatták az utat. Úgy úszta meg a büntetést, hogy megígérte, pontosan éjfélre otthon lesz.
Később bevezették a jegyrendszert, vagyis meghatározott mennyiségű üzemanyagot adtak havonta a kocsi tulajdonosoknak.
Én 1987-ben végeztem a sofőriskolát, és a plusz órákra nekem kellett vinnem a benzint. Húsz literes kannában, buszon szállítottam a helyszínre. Érdekes időket éltünk… Spóroltunk az üzemanyaggal, csak hébe-hóba vettük elő az autót, ha nagyon fontos ügyet kellett intézni. Emlékeimben az él, hogy soha nem a pénzzel volt gond, hanem azzal, hogy nem lehetett hozzájutni semmihez.
Nagyon nehezen, ismeretség által jutottunk hozzá a lehetőséghez, hogy 1981-ben Magyarországra utazhattunk. Akkor nem adtak útlevelet szinte senkinek. Személyre szabottan váltottak be pénzt valutának a megyeközpontban. Az anyám testvére az útlevélosztályon dolgozott, így aztán sikerült összehozni egy kirándulást. A külföldön való tartózkodás nem haladhatta meg a 15 napot, és hazatérés után 24 órán belül le kellett adni az útlevelet a megyeszékhelyen. Csak 2 évente lehetett igényelni a külföldre utazást. Később azt is bevezették, hogy család vagy házaspár nem hagyhatta együtt el az országot.
Szemem-szám tátva maradt a csodálkozástól, egyszerűen nem hittem a szememnek, hogy Magyarországon ezalatt szinte minden kapható a boltokban. Hogy csokoládéért nem kell sorba állni, hogy lehet tejet, kakaót, fehér kenyeret, és igazi vajat kapni. A könyvekről nem is beszélve… Egyik könyvesboltban csak álltam ledermedve, és olyan szívdobogás fogott el a rám zúduló élménytől, hogy mozdulni se tudtam. Csak néztem, mennyi magyar nyelvű könyv áll a polcokon… hogy mennyiféle kategória… hogy úristen, én nem is sejtettem, hogy létezik ilyen… Könnyek szöktek a szemembe. Az összeset akartam egyszerre. Mind meg akartam venni. Ezt nem engedhettük meg, de válogathattam közülük. S bizony, amikor mindhárman, a testvérekkel együtt vásároltunk, összegyűlt 20-30 darab is. Ennek meg is lett a böjtje. Ugyanis, hazafelé, a határnál minden csomagunkat szét kellett szednünk, és kötözködtek a határőrök a könyvek miatt. Közöttük volt a Régi magyar mondák, a Bujdosó nyelvemlékeink, és mások… Sokáig folyt a cirkusz, tán órákon át, a kocsi minden zeg-zugát átkutatták, de aztán hazaengedtek, s a könyveket is megtarthattuk.
Akkor döbbentem rá, 14 évesen, hogy bura alatt élünk, elkülönítve, ahol nincs információáramlás, megfosztanak szellemi értékektől, fejlődési lehetőségeinket lenullázzák, az természetes számunkra, ami valójában rendellenes… Ebbe a korba születni bele, és ebben nőni fel.
Megfélemlített gyermekként, aki felteszi időnként a kérdést: „Lehetne ennél rosszabb is…?”

1. Nászta Katalin:
   2018. augusztus 7. 03:15

   Jó ez a sorozat. Hiánypótló.