Mert aludni vágytam – ébren.
Hímzett világ volt,
öregurak haldokoltak csendben,
könny patakzott, jajok veszékeltek és
kámzsás apáca kezelte a fecskendőt.
Hiába – pár márki elhalálozott.
Töltőtollat is láttam azért
egy csontsovány költő kezében.
Könnyezett az a költő,
még Párizs is össze-vissza szállt
mint a pernye- hanyatlott talán?
Kusza napok tükre
a kefelenyomaton –
– Ne akadékoskodjon, kérem.
Ez nem költemény, dehogy –
csupán jól időzített gyászjelentés.
A temető? Ó igen.
A temető veszélyesen közel,
ide látszanak a Mindenszentek
bíbor fényei – hogy üljünk vacsorához?
A gyász nem kér csipkés asztalterítőt.
Így volt pár percig Montmartre-ban,
Kolozsváron sem működhetett másképp
a tiszteletnyilvánítás.
Ez típusdolog, átszáll mindörökké
időkön, rangjelzéseken…
ébredni kéne.

2011. február 19.