Klasszikusok kézfogása: Gellért Sándor

AZ ARANYOS BÚZASZEMEK

Alszik Cseke, csak Kölcsey
Ferenc szokta fenn tölteni
az éjszakát. Ég a lámpa
a hátulsó szobájában.

A vén cseléd kialudta
magát már a kályhasutba,
amint látja, hogy hamvába
hanyatlott a tuskó lángja,

s még Ferenc úr, a félszemű,
egyre jár az asztal körül,
odaszól a dunyha alól
neki, hogy: nyomtat a vak ló.

A polcokon könyvek, könyvek,
szent fiai az ördögnek,
a fejüket felemelik,
egészen a mennyezetig.

Alszik az ős falu, Cseke,
mintha el volna temetve,
a sírban, a halálon túl
egyenlő a paraszt s az úr.

Hogy ne csak ott a temető
árkában legyen egyenlő,
a vak ló ilyen aranyos
szép búzaszemeket tapos.

Az éjszakát, mint Kölcsey,
én is fenn szoktam tölteni,
lelkemben két bokor kövön
az ő búzáját őrölöm.

Én is körbe-körbejárom
az asztalt, ki tudja hányszor,
könyvtáramban, csakhogy nem szól
senki rám, hogy: nyomtat a ló!

Kályhám sincs. És hogyha fázom,
felveszem a nagykabátom.
Mikola csekébb Csekénél,
jobb vón, ha benne nem élnél.

Az a búza is aranyos,
amit az én lábom tapos:
visszamenni már, hiába,
csak nem tudunk, Ázsiába;

sok bajunkért, nyomorunkért
Európán úgy vegyünk bért,
azzal álljunk rajta bosszút,
hogy Ázsiát idehozzuk.

Vajon ezt az én búzámat,
amikor a Túr megárad,
lesz-e, aki a nagy kőre
feltöltse és megőrölje?!

1966, Mikola

2018. augusztus 9.