A kultúrát igencsak háttérbe szorították, értékként a rendszert dicsőítő programokat, törekvéseket ismerték el. Ezzel halmoztak el. Az iskolai rendezvényeken pártot, kormányt magasztaló versek, énekek hangzottak el. Vetélkedőket, versenyeket szerveztek, és be kellett nevezni rájuk. Emlékeimben él az is, hogy versírói pályázatra kellett beneveznem, és – akarva-akaratlan, muszáj volt írni, amit később meg is jelentettek. Egy verset nyomott orrom alá a tanárom, ami a nevem alatt szerepelt. Megkérdezte, hogy én írtam-e. Első ránézésre tudtam, hogy ez nem az én tollamból származik. De egyszerűen nem mertem mondani semmit. Mérlegeltem egy ideig, hogy minek mi lehet a következménye, jó választ nem találtam. Nem akartam hazudni, de féltem az igazat bevallani. Végül leültetett a tanár, s én küszködtem érzéseimmel. Egyrészt, mert megalázónak tartottam, jogtalannak, hogy a nevemet használták fel egy dicsőítő vershez, másrészt, mert viselkedésem szánalmas volt.
Augusztus 23-a nagy nemzeti ünnepnek számított. Az 1944- es antifasiszta és antiimperialista fegyveres felkelés napját ünnepelte akkor az egész ország, ami tulajdonképpen arról szólt, hogy az 1940-ben Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyre és Székelyföldre jogot formálhatott újból Románia. Az összes iskolást felkészítették erre az ünnepélyre, tornamutatványt kellett előadni a futballpályán. A rendezvényre hónapokkal előtte gyakoroltunk, piros-sárga-kék szalagokat lebegtettünk, hazafias zenére, egyszerre mozdultunk. Mondanom sem kell, senkit se töltött el lelkesedéssel, ez is kényszer volt rajtunk.
Felső tagozaton minden második héten, órák után tartottak PTAP (Pentru Apararea Patriei- A haza védelméért – sz. m.) felkészítést, amely keretén belül katonai gyakorlatokat végeztünk, mint díszlépés, menetelés, oszlopokba való felzárkózás, stb.
Szerveztek közmunkát is, bőven. Az iskolai tanév első két hetében, vagy hónapjában mezőre jártunk, ezt is a „sokoldalúan képzett” ifjúság létrehozása jegyében. Ilyenkor mindenféle mezőgazdasági munkát végeztettek. Ugyanerre, tanév lejárta után is, köteleztek. Szóval, ha kötelezővé tették a munkát, arról nem hiányozhatott senki. Ha mégis ilyen történt volna, akkor „plenáris ülésen” az egész iskola előtt lealázták az illető tanulót, és levontak magaviseleti jegyéből. Az üléseket időszakosan tartották, kötelező módon részt kellett vennie minden diáknak. Itt hangzott el az is, ha valakit rendkívüli teljesítményéért megdicsértek, és az is, ha kihágása miatt jól lealáztak mindenki előtt. A plenáris ülés olyan volt, mint egy törvényszék, ahol a bíró az igazgató és helyettese. Minden diáknak jogában állt hallgatni.
Év végén pionír ruhába (fehér ing, pionír nyakkendő, hajpánt, sötétkék rakott szoknya, fehér zokni, fekete cipő, derékon „centura”- öv, melynek csat részére az ország címere került) kellett öltözni, az évzáró ünnepélyen az iskola diákjai oszlopokban sorakoztak fel. Akkor került sor a jutalom kiosztására, amikor könyvet, dicsérő oklevelet adtak az élenjáróknak, és még plecsnit és „rangfokozatot” jelölő piros- sárga- kék színű csíkokat is adtak, amit az ing vállán elhelyezkedő pántra lehetett fűzni. Ezeket padsorfelelősöknek, osztályfelelősöknek, osztagparancsnokoknak osztottak ki.
Politika kört is tartottak a kötelező tanórák mellett, amire készülni kellett, újságokból kiírni, kivágni cikkeket, amelyek Ceausescu bel- és külpolitikáját taglalták a legszebb megvilágításban.
Tanév közben az illető szolgálatos tanárok ellenőrzést tartottak a településen, ugyanis diáknak tilos volt 17 óra után az utcán tartózkodni. Ha mégis akadt ilyen tanuló, akkor az osztály előtt, vagy plenáris ülésen felelősségre vonták.
A vallásgyakorlást megtiltották. A vallási ünnepekre nem adtak szünnapot, ugyanúgy jártunk iskolába, a felnőttek dolgozni. Mindez mellett a mélységesen vallásos közösség mégis megtalálta a módját a keresztelésre, konfirmálásra, bérmálkozásra, és részt vett egyházi ünnepeken is.
A tanítási hét hétfőtől szombatig tartott, egyetlen szűnnap szakította meg az egyhangúságot, a vasárnap. A tanórák felső tagozaton 8-14, vagy 8-15 óráig tartottak.
A tanárokkal szembeni tiszteletadást félelemkeltéssel érték el, csakúgy, mint minden vezető szerepben lévő elvtárssal szemben. Így, az iskolapadból kikerülve, a felettes irányába történő magatartást sokszor a meghunyászkodás, fejet hajtás, sok esetben a talpnyalás jellemezte. A felettes-alárendelt viszony elmélyült a társadalomban.
Székely gyermekként nem tanulhattuk saját történelmünket, nem énekelhettük nyilvánosan, sőt otthon is csak halkan, a székely himnuszt, nem emlékezhettünk meg a magyarság történelmében zajló fontos eseményekről, nem ismerhettük meg a magyar nép dicső tetteit, nem ismertük saját zászlónk színeit, ismeretanyagunk kimerült abban, amit szüleink rebesgettek. Sokszor puszta féltésből nem mondtak el történeteket, s anyám a székely himnuszt bezárt ajtó mögött énekelte nekem, s azt mondta: ezt soha senkinek se szabad elénekelni, ezt csak te tudhatod. Ha bárki provokál, egyetlen szót ne szólj, mintha nem is hallottad volna soha. Anyám lelkesedéssel énekelte mégis, s azokban a pillanatokban éreztem a meghittséget, a titok szó jelentését, azt, hogy a család összetartozik. Apám azt mondta: a családban nem hazudunk egymásnak, a családban mindenki őszinte egymáshoz. És megértettük, mit jelentenek ezek a szavak. Sokan küzdöttünk a meghasonlás érzésével, azzal, hogy elvágják a gyökereinket. Tudtam: a családom nem hazudik, a családom tudja, hogy igen is, vagyunk valakik, székelyek vagyunk, és van történelmünk, vannak hagyományaink, és van anyanyelvünk. Van kultúránk, észjárásunk, életmódunk, szókincsünk, hitünk, és mindezt senki nem veheti el tőlünk, bármi is történjék..