Öregedett.
Új érzésélmények között evickélt, mint kacsa a libaúsztatóban. Vagy fordítva.
Azt képzelte, persze sosem fogalmazta meg így, még van idő. Mindenre. Ráér megírni ezt vagy azt, hogy megismerjék az utána jövők.
Aztán elfogyott előle ez a levegőosztag. Hamarabb kiestek belőle azok, akik miatt megírta volna azokat. Még csak nem is rokonok voltak, barátok sem. Egyszerű ismerősök. Régi munkatársak. Távolról figyelt, számon tartott emberek, akiknek adott a vélekedésükre. Iránytű voltak, bója a tengeren.
Meghaltak. Előtte.
Kiüresedett egy jókora rész abból a csapatból, akinek címezte volna mondanivalóját. Értelmetlenné vált, amit írni akart. Nincs már szem, aki értőn olvassa, fül, aki értőn hallhassa. Akkor kellene mindig mindent egészen egyértelműen, pontosan kimondani, amikor ott az ideje. Elég egy lélegzetvételnyi szünet, és túlhalad rajtad az idő.
Mindenki úgy él, mintha időmilliomos lenne. Ostobán dühítő, mikor a sírnál döbbensz rá, elmulasztottál szeretni valakit, akit tudtál volna, megértetni magad valakivel, akivel meg kellett volna, odaadni neki, ami nálad volt, hogy az övé legyen – legyen az tudás, ismeret, érzés, bármi.
Meglopjuk egymást.

2018-08-09