2011. március 9-én délután 7 órakor Gyulán, a Várszínház kamaratermében (Kossuth utca 13.) Éder Enikő bemutatja Különjárat c. sikeres előadását. Azt követően kerül sor a művésznő közéleti Simonyi-díjának az átadására; e díj kitüntetettje még Markó Béla, Kósa Lajos és Böjte Csaba atya. Laudációt mond Kovács Levente ny. rektor, rendező, tanár. (Hevesi Mónár József)

Üzen(t) az iskola
(Éder Enikő közéleti Simonyi-díjas)
Manapság, amikor az interneten egy kattintással előhívható rengeteg adat egy olyan személyiségről, mint Éder Enikő, nagyon nehéz, és nincs is sok értelme olyan hagyományos laudációnak, melyekben leltárszerűen szokás felidézni a laudált személyiség életrajzát, cselekedeteit. Ezek mind rajta vannak különböző honlapokon. Bizonyos dolgokat azonban nem lehet megkerülni…

Éder Enikő négy évet töltött a Színművészeti Egyetemen. Ezeknek az éveknek az emléke él bennem, amikor róla próbálok értekezni. A felvételin azonnal feltűnt kivételes hangi adottságaival, zenei képességeivel. Többen sajnáltuk a tanárok közül, hogy nálunk nincs musical-szak, hiszen ez számára igen fontos lett volna. Személyes élményeim kapcsolódnak ahhoz a nem akadálymentes alkalmazkodási időszakhoz, melyet Enikő élt meg az egyetemen. Két alkalommal is beállított hozzám, mint tanszékvezetőhöz, hogy ő el akar menni, nem érzi idevalónak magát. Egyszer majdnem szó szerint kicsavartam a kezéből a bőröndöt. Miért nem hagytam elmenni? Megéreztem, hogy bizonytalanságai mögött elsősorban egy igen erős művészi igényesség, mondhatni maximalizmus rejlett. A „tökély kiszemeltje” volt, ahogy Ady mondaná. Ezt láttam fő erényének. A mindig többre, tökéletesebbre való törekvést, ezért elégedetlenségeit a belső energia működtette, amely nem mindig találta meg az utat a szebb és jobb felé. S ez nem az ő hibája volt, hanem a dolgok természetéből fakadt, hiszen az emberek nem egyformák, s így ő sem találhatott könnyen a saját elképzeléseihez, életelveihez, igényességéhez hasonló társakat. Későbbi színészi pályafutását tekintve egyre inkább igazolódni láttam, hogy érdemes volt visszatartani (különben azt is éreztem, hogy a lelke mélyén úgy sem tudna elszakadni a színpadtól, inkább csak biztatást, annak igazolását várta titokban, hogy igenis ott a helye, a deszkákon, bármilyen nehézségek is adódnak közben). Pályája egyenesen ívelt felfelé, alakításról alakításra gazdagodott színekben, s tapasztalatai gyarapodtával egyre érettebb művésszé vált, sőt évjáratbeli társait is megelőzte érettségben, művészi alázatban és elkötelezettségben. A gyergyószentmiklósi és csíkszeredai bemelegítő időszak után szerencséje volt. Temesvárra kerülve egyre több lehetősége nyílt legkiemelkedőbb képességeinek, a zenés színészetre való termettségének kibontakoztatására. „Tűzrőlpattant, energikus, karakán egyéniség” – írják róla egy interjú felvezetőjében. Ehhez hozzá kell tenni, hogy képes elmélyülten gondolkozni, figyelni önmagára és a színpadi környezetére, temperamentuma nagyfokú tudatossággal párosult az évek során. Ez a Társulat alakulásának folyamatában igen erőteljesen megnyilvánult. Magabiztossága, elmélyült, komoly munkája egyre-másra hozta az eredményeket, láthatóan fejlődött, alakult, megannyi új arcot villantva fel, eddig nem ismert mélységeit és színeit tárva fel amúgy is gazdag egyéniségének.

Az iskola figyelt rá, büszke volt rá. Minden iskola, amely komolyan veszi elkötelezettségeit tanítványai iránt, fontosnak tartja azok fejlődését, aggódva figyel minden rezdülésre és örömmel nyugtáz minden kiemelkedő teljesítményt. Ezért a címben parafrazált Ady-utalás. Most az iskola üzen volt diákjának. Üzeni, hogy számon tartja sikereit, örül azoknak és izgalommal várja a további kibontakozást.

Éder Enikő, a Társulat másik két férfi szerepnyertesével

Éder Enikő hallatlan munkabírásról tett tanúságot a Társulattal való munka során, hiszen egyeztetnie kellett élete két útját: a színházat és a zenét. Igen sokatmondó volt a temesvári társulat könnyekig megható gesztusa, mikor az otthoni bokros teendőket is felfüggesztve elmentek a Sarolt-szerepdöntőre. Ez is arra utal, hogy Éder Enikő megbecsült és szeretett tagja színházának, melyhez igyekszik erejét megfeszítve is hű maradni. Ez a magas fokú erkölcsiség és a minőség iránti elszántság legfontosabb jellemvonásai, melyek kivételes tehetségével és adottságaival párosulva emelik Éder Enikőt egyre feljebb, napjaink egyik legkiemelkedőbb erdélyi (és nemcsak) színészegyéniségévé. Kérjük Istent, segítse útján tovább, hogy önmaga harmóniáját, tökélyvágyát megvalósulni lássa, mert ez nemcsak neki fontos, hanem annak a közösségnek, amely vigyázó tekintettel áll mögötte: anyatársulat, egykori iskola, szerető közönség – egyre többen és többen részesülnek az ő művészete által keltett örömben. S ez egy színész életének legszebb, legdrágább jutalma: az őt övező szeretet, mely nélkül a siker íze sem olyan édes. Kívánjuk, kedves Éder Enikő, neked, az aradi iskolából a 90-es években kirajzó tehetséges nebulók egyikének, hogy életutad hamuban sült pogácsáival egyre gazdagabban megrakott puttonyoddal tovább haladj a számodra önmagad által is kijelölt csúcsok felé, melyeket talán nem lehet végérvényesen elérni, de az élet célja – és ez az öröme is lehet – a küzdés maga, ahogy Madách mondja. Szép, embert próbáló és személyiséget gazdagító, tehetséget ragyogtató küzdést kívánunk neked. Legyen hozzá erőd és maradjon meg töretlenül hited. Ezt üzeni az iskola mély szeretettel…

Kovács Levente

1. demivanna:
   2011. február 21. 21:20

   Hátha valaki még nem tudja: Az irodalmi Simonyi-díjat Böszörményi Zoltán, az Irodalmi Jelen tulajdonos-főszerkesztője alapította összmagyar díjként.

   Simonyi Imre (Szmola Imre) (Simonyifalva, Arad megye, 1920. szeptember 14. – Gyula, 1994. február 10.), költő a történelmi Körös-közben, Simonyifalván született 1920-ban, de Gyulán lett költő. Gyula és Simonyifalva egyaránt a Fekete-Körös partján fekszik. A simonyifalvi Simonyiak háza mondhatni uniós vállalkozásban (Arad, Gyula, Debrecen) épült újjá.