– Visszaemlékezését két részletben közölve, szeretettel köszöntjük születésnapján a 90 éves szerzőt: az írót, az irodalomtörténészt, a kiadót, az igaz embert! –

1957. március 12-én hajnali 2 órakor arra ébredtünk, hogy mozgás van az udvaron. Szokatlan volt a dolog, mert egy Pata utcai munkásház hátsó, egyszoba-konyhás lakásában, az udvar végében laktunk, a kapu általában zárva volt, s a háziak sem voltak azok az éjfél után jövő-menők. Mire magamhoz tértem, már bent is volt a konyhában egy ismeretlen arcú kövérkés ember, s hárman is nyomultak utána.
„Házkutatás” – mondta Király főhadnagy – mert később megtudtam, hogy így hívják -, kezében lobogtatva az erre vonatkozó papírt.
Feleségem a szokatlan mozgásra felébredt négyéves kislányunkat nyugtatgatta, ők pedig, mire felöltöztem, már hozták is tanúnak a háziasszonyt és a férjét, aztán nekiláttak a „munkának”, módszeresen. Kirámolták az íróasztalt, végigsorjázták a könyvespolcon lévő könyveket, egyikük a Tolnai-dolgozatomhoz összeállított bibliográfia céduladobozát nézte-olvasta laponként. Még nem hajnalodott éppen, amikorra az íróasztalon ott volt a „zsákmány”: egy levél Pálffi Andor barátomtól, a gyergyószentmiklósi líceum orosztanárától s néhány gépelt lap: az egy évvel azelőtt megjelent, Tordai Zádorral közösen szerkesztett Kuruc költészet antológiája maradék anyagából, néhány olyan verssel, amelyet „lázító tartalmúnak” minősítettek.
Később, amikor a kihallgatások során vallatótisztem asztalán viszontláttam őket, láthatólag ő is csodálkozott rajtuk, hiszen még a legvadabb fantáziával sem lehetett kapcsolatba hozni tartalmukat bármiféle „felforgató” tevékenységgel. Az is lehet, hogy „szakmai becsületből”, önigazolásul vitték magukkal, tanúsítandó: annyira éberek voltak, hogy még ezeket is észrevették – ennél súlyosabb elhozni való tehát bizonyisten nincs.
A házkutatás befejeztével Király elővett egy letartóztatási parancsot – 24 órára szólt.
– És meddig fog ez még hosszabbodni? – kérdeztem.
– Az attól függ – válaszolta sejtelmesen. A kérdés előzménye az volt, hogy vagy két héttel korábban, a Várhegyi Istvánék tárgyalásán már szóba került a nevünk: Bodor András professzor, aki mint a kar dékánja, hivatalból volt ott, mondta, hogy a diákoktól megkérdezték: voltak-e kint a temetőben halottak napján, és hogy kivel. Ketten, akik a másodévesek közül, Koczka Gyuri és Kelemen Kálmán engem említettek és tanársegéd-kollégámat, Lakó Elemért, aki az elsőévesek egy csoportjával ment ki, virággal, gyertyával.
– Érdekes – mondtam Bodor Andrásnak -, engem kellett volna megkérdezniök, hogy mi volt a temetőben.
Aztán napirendre tértem a dolog fölött.
Hát most eljöttek, hogy megkérdezzenek.
Megvárták, amíg felöltöztem. Úgy éreztem, húzzák az időt, nemsokára az is kiderült, hogy miért: várták volna vissza az autót, amelyik idehozta őket. Az azonban nem jött, így hát gyalog indultunk el a már hajnalodó városon keresztül. Az ajtóból még hallottam, amint kislányom kérdezi: „Hová viszik édesapát?” De már jöttünk kifelé, a háziasszony és a férje riadt tekintetétől kísérve.
Az úton némi elégtétellel nyugtáztam, hogy hiába vártak az autóra, s most miattam le kell gyalogolniok a Pata utca közepéről az Árpád (akkor már Traian) útra, ahol 1955 óta a Szekuritáté székelt.
Az épület nem volt ismeretlen számomra, a „magyar világban” a IX hadtest parancsnoksága székelt a románok által középiskolának szánt, de már a magyarok által befejezett épületben, amelynek egyik mellékszárnyában volt az erdélyi cserkészkerület parancsnoksága is – többször jártam ott a nyári lombi cserkésztáborba menet vagy jövet. A főépület folyosóin és a külső homlokzaton már nem voltak ott a magyar őstörténetből vett jeleneteket ábrázoló freskók (mindjárt 1945-ben lemeszelték őket), de ott voltak (ma is ott vannak) az épület főbejáratának két oldalán és sarkain a kopjafafaragást utánozó oszlop-elemek. Valaki, aki sajnálta őket, valószínűleg ráfogta, hogy máramarosi román faragványok.
Az alagsorban, ahová vittek, most jártam először. Az itteni folyosók az épület vonalát követik: a főépület alatt egy hosszabb, az úttestre előugró épületszárny alatt egy rövidebb, az udvarra hátra nyúló szárny alatt pedig szintén egy rövidebb, ennek azonban – a másik kettőtől eltérően – mindkét oldalán ajtók sorakoztak. A cellákban és a folyosón égett a villany – néha még nappal is.
A fogdaparancsnoki szoba a három folyosó találkozásánál volt – engem is ott motozott meg a parancsnok, a pattogó hangú Bárány (Bărănescu) százados, aki nagyon katonásan bánt a letartóztatottakkal, az volt az érzésem, hogy honvédtisztet akart alakítani. Ott át kellett adnom nadrágszíjat, cipőfűzőt, órát, gyűrűt, s máris indítottak a 18-as cellába, amelyik a hátra nyúló szárny közepe táján volt. Mire végeztünk, már megvirradt, a fogda lakói érkezésünkkor túl voltak az ébresztőn. A 18-as cella két lakója is, akik felöltözve várták, hogy – a szokásos sorrend szerint – kivigyék őket a mosdóba, WC-re. Ehelyett az ajtónyíláskor engem löktek be rajta.
A félhomályos szobában ketten voltak, amint nemsokára megtudtam: Alexandru Rusu görög katolikus érsek és egy valamikori törzsszakaszvezető (sergent major), Ion Grigoraș. Az érseket az előző év augusztusában hozták be kényszerlakhelyéről, egy Bukarest melletti kolostorból, Ciorogârláról, ahol az új szelektől felbátorodva, 1956 nyarán hozzákezdett az 1948-ban törvényen kívül helyezett görög katolikus egyház újraszervezéséhez. Miután 1948-ban letartóztatták, végigjárta az ország nehéz börtöneit, s 1955-ben engedték szabadon – pontosabban telepítették át abba az ortodox kolostorba, ahonnan kora ősszel idehozták. Nyolcvan éven felül is szellemileg friss, agilis öregember volt. A görög katolikus egyház jogaiba való visszahelyezéséért indított akciójuk része volt 1956 augusztusában a kolozsvári piarista templomban tartott görög katolikus mise („klerikális reakciós tüntetés”), amely igencsak riadalmat keltett a hatóságokban. Állítólag ő, Rusu érsek volt a szerzője annak a memorandumnak is, amelyet – a Szentszék támogatását kérve – a Vatikánba készültek kijuttatni. Az akkoriban már letartóztatásban lévő és később bíróság elé állított görög katolikus papi csoportnak természetesen ő volt az elsőrendű vádlottja. Kemény kis öregúr volt. Később hallottam, hogy amikor a tárgyaláson az ügyész 25 évet kért reá, az utolsó szó jogán ő azt mondta: ítéljék inkább életfogytiglani börtönre, mert az neki rövidebb. Tényleg a börtönben halt meg – Szamosújváron, ott van eltemetve a rabtemetőben. Különben jól beszélt magyarul, hajdani iskolai tanulmányai idejéből könyv nélkül tudott egy csomó Petőfi-, Arany-, Tompa-verset. S természetesen érdekelte, hogy tavaly augusztus óta mi minden történt odakint.
A cellatársa, Grigoraș, azt mondta magáról, hogy az 1941-es iași-i pogrommal kapcsolatban ítélték el 14 évre: benne volt abban a kocsikísérő alakulatban, amely a halálvonat mellé volt kirendelve. Ennél többet nem tudtam meg róla – mármint az ügyről, amely miatt a 14 évet kapta. De most, amikor kiírt betűit látom a dossziémban, a rólam készített cellabesúgói jelentéseken, kételkedem abban, amit önmagáról elmondott.
Arról, hogy a Szekuritáté pincéiben egy ilyen „háttérintézmény” működik, a kezdet kezdetén fogalmam sem volt. A cellatársat (később többnyire kettesben voltunk – nyilván a kérdezősködés zavartalanságának biztosítása érdekében) sorstársnak tekintettem, aki – pláne ha méghozzá évek óta a börtön zárt világában élt – természetesen kíváncsi mindenre, ami kint történik. Csak amikor összekerültem „tapasztaltabb” sorstársakkal – többek között Dobri János teológiai tanárral, régi cserkészparancsnokommal, aki akkor már a harmadik stációt járta -, ismertem meg a „lenti” világnak ezt az oldalát. Kiderült, hogy cellakihallgatóink is közösek voltak: egyikük állítólag épp ez a volt törzsszakaszvezető, másikuk egy volt vasgárdista diák, aki vagy kilenc éve ült már, s egy harmadik, akit a neve után nem tudok azonosítani, illetve akinek a jelentéseken álló nevét sehogyan sem tudom élő alakhoz kötni.
– És mondd csak – kérdezte Janó, amikor a 16-os cellában, még az Árpád úti alagsorban, kihallgatásom befejeztével összetalálkoztunk -, nem vetted észre, hogy őt mindig azután vitték fel, miután téged visszahoztak a kihallgatásról?
– De igen!
– És nem vetted észre, hogy amikor visszajött, hogy itta a vizet?
– De igen. Na és?
– Hát tudd meg, hogy miután leírta azt, amit a veled való beszélgetésből megtudott, kapott jutalmul egy bőséges pótebédet. És erre itta a vizet – már odalent.
De hát persze visszamenőleg nem lehetett jóvátenni a dolgokat, s később csak azzal nyugtattam magamat, hogy igyekeztem a kihallgatáson is azt mondani, amit lent. Pontosabban: miután az első két kihallgatás után rájöttem, hogy akármit mondok, a nyakamba varrják az 1956. november 1-jei Házsongárdi temetői „ellenforradalmi tüntetés” megszervezését, a legkönnyebbnek tűnő utat, az „őszinteséget” választottam, hiszen a tényeket nem volt miért tagadnom, épp csak a minősítést nem voltam hajlandó vállalni. Csak arra próbáltam vigyázni, hogy – amennyire tudtam – másokat ne keverjek a nyilatkozataimba.
A vizsgálati fogság időszakának cella-élete alapvetően különbözik a börtönbeli élettől. Ott az embernek, miután megkapta a maga éveit – mindenen túl – már csak az a dolga, hogy töltse le őket. Szabályos időpontokban van a felkelés, az étkezés, a takarodó, közben egy negyedórás séta lent az egymástól deszkakerítéssel elhatárolt udvarparcellákban. A szabályzat szerint azonkívül semmit nem szabad csinálni. A találékony „bandita” azonban (ez volt a bevett nevünk a börtönben) sok mindent kitalál, csakhogy a napot – főképp a reggeli és az ebéd közötti, véget nem érő várakozási időt – agyonüsse: körök szerveződnek különböző idegen nyelvek tanulására (a tanulók szappandarabra, orvosságos üveg beszappanozott oldalára írják az idegen szavakat, hogy az óra lejártával bemagolhassák őket), egy-egy jobb, olvasottabb vagy fantáziadús mesélő hallgatására; az egyik sarokban egy agrármérnök gazdasági tanfolyamot tart, a másikban egy gépészmérnök asztalra terített sötétkék köpenyen a motor alkatrészeinek titkaiba vezet be. Aki valamiről érdekesen beszélni tud, aköré tucatjával ül le a nép. Szamosújváron, 1958 tavaszán – egy 120 ágyas szobában – együtt voltam a bukaresti operaház egyik rendezőjével, aki fél délelőttöt kitöltő előadásokon mesélt egy-egy operáról, élethűen felelevenítve nemcsak a mesét, hanem a kosztümöket, a díszleteket is -épp csak az áriákat nem adta elő. A hármasával egymásra rakott ágyakon fürtökben lógott a hallgatóság, s észre sem vettük, úgy eltelt az idő az ebédig. Volt, aki a sétálóudvar réseinek eltakarására szolgáló vékony deszkákból römigarnitúrát faragott, volt, aki az udvarkerítés tetején kihúzott szögesdrót egy darabját hozta fel, hogy kötőtűt csiszoljon belőle, és szvettert kössön magának (vagy egy-két darab máléért másnak) a kincstári pokróc elbontott széleiből.
Ebben a szobában nekünk is megvolt a magunk előadóköre: a Dobai-perben elítélt László Dezső kolozsvári esperes-lelkész, Várhegyi István, az első Bolyai-perben 7 évre ítélt történészhallgató, Virág Ágoston alcsíki gazdálkodó és én. A délelőtti előadások témája tehát felváltva volt egyháztörténet, irodalomtörténet, magyar történelem és annak a Pusztai-Jeges-csoport néven ismert felső-háromszéki fegyveres ellenállásnak a története, amelyért Virág már kilencedik évét töltötte. Ezeknek az előadásoknak is volt hallgatósága, ha messze nem is olyan számos, mint az operarendezőnek.
A Szekuritáté pincéjében egy ilyen életforma elképzelhetetlen. Ott tényleg nem lehet mást csinálni, mint ülni az ágy szélén (az ágyra feküdni nap közben csak orvosi engedéllyel szabad). Beszélni csak suttogva lehet, és ha megnyílik az ajtó, mindenki arccal a szemközti falnak fordul, miközben a fogdaőr a vakszemüveggel megérinti a vállát annak, akit fel kell kísérnie kihallgatásra. A neszek is tompák, s ha valakire rátör a köhögés (vagy így akar jelt adni egy másik cellában feltételezett sorstársának), rögtön felhangzik a fojtott figyelmeztetés: „Lasă tusa!” (Hagyd abba a köhögést!)
A vizsgálati fogság másfél hónapja alatt, a cellaélet különböző fázisaiban sokféle emberrel voltam együtt: ketten közülük Raoul Volcinschi Babeș egyetemi előadótanár csoportjából valók voltak: Ioan Iuga, a marxista tanszéken tanársegéd, különben aranyosvidéki móc fiú és Ioan Ganea hatodéves orvostanhallgató. Iuga 12 évet kapott, Ganea 16-ot, mert a kihallgatások során keményen tartotta magát, s már előre jelezték neki, hogy ezért megfizet. Volcinschi egy Besszarábiából menekült család fia, a szovjet megszállás és a kommunista párthatalom ellen próbált szervezkedni csoportjával, amelyben nagyobbrészt a Babeș. és az orvosi egyetem hallgatói voltak. Ő volt az, aki -ottlétem alatt, 1957. május 1-jén – cellatársával együtt kitört a Szekuritáté fogdájából: az ünnepdélutáni szunyókálós hangulatot felhasználva, WC-re menés ürügyén kijutottak a cellából, és leütötték az őrt, elvették a kijárat kulcsát, s kijutottak az Árpád útra. Ott lőtték agyon a társát (egy Crișan nevű aranyosmohácsi fiatalembert, akivel korábban én is voltam együtt), ő pedig láblövést kapott és elfogták. 25 évet kapott, s ez az egész csoport helyzetét is súlyosbította. Két cellatársammal többet soha nem találkoztam, Volcinschi ma itt él Kolozsváron, s az 1989 utáni román közélet egyik tekintélyes szereplője.
A velük való beszélgetések érdekesek voltak. Nekem egyetemista koromban is voltak román diák barátaim: 1948 nyarán a bumbești-livezényi vasútvonal építésénél dolgozó Bolyai-brigádban két román diák is dolgozott (egyikükkel egész haláláig, a nyolcvanas évek közepéig jó viszonyban voltam), amikor pedig 1948-ban létrehozták az egykori piarista rendházban a Józsa Béla diákotthont, harmadéves koromban három román diákkal és másodmagammal laktam egy szobában, olyanokkal, akikkel ma is szívesen találkozom. Az 1957-es cella-beszélgetés azonban egészen más volt: itt ugyanabban a szorongatott helyzetben tulajdonképpen mint „ellenségek” találkoztunk. Ők „román nacionalizmussal” vádolva, mi „magyar nacionalizmussal, sovinizmussal és irredenta célokkal”. A közelebbi és a távolabbi múltra vonatkozóan eltérő képeket hordoztunk magunkban, ennek ellenére sikerült közös platformra kerülnöm, s a velük való együttlét volt az első lecke abból, hogy ezt a világot alapvetően nem a nyelv, a történelmi hagyomány vagy tapasztalat osztja két részre, hanem a cellaajtó. Aki az ajtón kívül van, az ellenség, aki belül, az legalábbis sorstárs, akit saját szenvedéséért tisztelet illet, de sokszor szövetséges, akire számíthat az ember. Meggyőződésem, hogy akik közülünk később arról panaszkodtak, hogy „a börtönben a románok őket így meg úgy…”, azoknak maguknak is részük volt a számukra végül is fájdalmasan végződő konfliktushelyzetek kialakításában.
Már a kihallgatás időszakában voltam más-más felekezetekhez tartozó papokkal, különböző szekták híveivel, sőt elöljáróival.
Csoportosan voltak ott a Rusu érsek köréhez tartozó görög katolikus papok és a papi rendből kilépett, de a hívekkel továbbra is törődő „világiak”, s ezek emberi tartásukkal, műveltségükkel, az abnormális körülményeket is vállaló viselkedésükkel a jó cellatársak közé tartoztak. Tudták, miért kerültek börtönbe, és vállalásukhoz méltósággal ragaszkodtak. Rusu érseken kívül az iklódi esperessel, Suciu atyával és Teofil Bălibannal, egykori görög katolikus vallástanárral voltam együtt a kihallgatások időszakában.
A szektásokkal (főképp jehovistákkal és pünkösdistákkal) – akik seregestül voltak bent, mert az állam biztonságára nézve veszélyesnek tartották őket a fegyverviselés megtagadása és nyugati kapcsolataik miatt – nehezebb volt kijönni: őket a világmegváltás szenvedélye fűtötte. A jehovisták tanítása szerint ugyanis Krisztus hamarosan másodszor is eljövend, s királyi székét azokkal osztja meg, akik a legtöbb embert térítettek meg. És nem lehet tudni, hogy az a Jelenések könyvében szereplő 144 000-es társuralkodó-létszám alsó határát hány megtérítettnél húzzák meg az égi hatalmasságok. Szerintem ez volt az indítéka mindent vállaló elszánt térítő indulatuknak. Vitatkoztam is velük, otthonról ugyanis meg a kollégiumi nevelés során elég alapos bibliaismeretnek voltam a birtokában, s tudtam érveket hozni a felém árasztott bibliai idézetekre. Ezek a viták azonban nem vezettek semmire, egyetlen következményük az volt, hogy felingereltük egymást. Így aztán hamarosan lemondtam arról, hogy „meggyőzzem” őket. Voltam persze egyszerű hívővel is (egy aranyosgyéresi sodronygyári munkással), akinek az élettörténetén – mert hát mit is mesélhet az ember a cellatársának két kihallgatás között viszonylag kockázatmentesen – látni lehetett, hogy a szekta remek érzékkel tapogatja ki a nyomorúságba jutott embereket, akiket aztán a segítés gesztusával örökre magához köt.
Többekkel voltam aztán együtt – főképp a tárgyalásaim lejárta után, amikor még hónapokig a Szekuritáté rendelkezési állományában tartottak – egy nagy mócvidéki „lot”-ból, a Şușman-csoportból. A csoport névadója 1940-ben a Vasgárda rövid uralma alatt Torda prefektusa volt, majd 1944 után kihúzódott a Mócvidék egyik havasalji falujába, Podságára, s ott rejtőzködött egy vallását fel nem adó görög katolikus pappal együtt, egészen 1957-ig. Akkor a Szekuritáté egy beépített emberrel becserkészte őket, nyár elején rajtaütöttek az erdők közötti nyári szállásukon, s a tűzharc – mert ezeknek a „fugároknak” nyilván fegyverük is volt – a prefektus és a pap (valamint két tiszt a Szekuritáté intervenciós alakulataiból) halálával végződött. Utánuk viszont két havasalji faluból több mint száz embert tartóztattak le, hiszen még a falu párttitkára is kapcsolatban volt Şușmanékkal. Az életben maradt fiatalabb Şușman fiút, valamint a falu párttitkárát és egy másik elöljáróját halálra ítélték és kivégezték. A csoporthoz tartozó cellatársaim között volt húszegynéhány éves intelligens (engem sokban Varró Jánosra emlékeztető) fiatal legény, volt hajlott korú, de még jól váltó eszű öreg, a szomszéd cellákban pedig asszonyok is. Jó cellatársak voltak, nem volt bajom velük. Egyikük 1964-ben, szabadulásunk után fel is keresett Kolozsváron. Tőle tudtam meg, hogy akit akkor a két havasalji falu lakói közül nem tartóztattak le, azt kitelepítették. Ő Podságára érkezett haza, de két nap múlva indulhatott családja kényszerlakhelyére, a Bărăganba.
A kihallgatások, a tárgyalások időszaka és az ítélet kihirdetése után engem – most már tudom, hogy az akkor még szabadlábon lévő és csak 1958 augusztusában letartóztatott Varró Jánosék megfigyelése miatt – nem vittek át Szamosújvárra, hanem a Szekuritáté fogdájában „tartalékoltak”. Egészen 1958 márciusáig ingáztam az Árpád úti pincesor és a Honvéd utcai törvényszék épületéhez tartozó polgári börtönben kibérelt második emeleti cellák között.

(Folytatjuk)

Forrás: Dávid Gyula – 1956 Erdélyben és ami utána következett. Magyar esszék-sorozat. Nap Kiadó, 2016. Első megjelenés: Korunk, 2010/7. szám