Mennyi vászon, cipőtalp
és sarok vásott le rólam,
hány réteget, hajszálat
és hámsejtet
koptattak el az ütközések
s gyújtottak fel
vadul burjánzó illatok !
Mennyi éjszaka birodalma és ékköve
ment rá egy-egy röpke élvezetre
s fordultak fonákjukra axiómák
tűnt napok barikádján !

Rég elvonult göncölök nyomát
temeti most az űrbéli szél –
kihunyt csillagok pora
hull rólam
s fekete lyukak tátongnak
volt-örömök
és lázas véletlenek helyén –
de hadd menjen,
mi elmúlásra termett,
váljon porrá mi porból vétetett
s az atom hamuvá.

Csak egy tartson ki végig:
a soha ki nem mondott –
csak azt forgassam folyton
mint nyelv alatti kincset,
hogy majd egyszer,
mikor nem lesz már száj, se nyál
se percem,
valaki rátaláljon
egy újszülött-galaxison.