Nem tudom, hogyan élték meg a felnőttek a Ceausescu-korszakot. Nem tudom, hogyan ítélték meg azok, akik nem beleszülettek, és volt összehasonlítási alapjuk, akik egy más korszak nevelésében részesültek. És azt sem tudom, hogy akik a Ceausescu-rendszerben haltak meg, vajon gondoltak-e arra, hogy valaha is megváltozhat világunk, esetleg milyen nyomok maradnak a túlélőkben. Nem tudom… hiszen én beleszülettem, és abban nőttem fel. Elkeseredettek voltak az emberek, félelemmel teltek, egyre több szabályt, törvényt hoztak be, s egyre tehetetlenebbnek érezte magát mindenki a rendszerrel szemben?
Minden eszközt, minden irányítást kivettek az emberek kezéből. S amit kivettek a kezükből, azt átadták a megfélemlítő, egyetlen hatalomnak, a milíciának, a szekuritáténak. Az atyaistenek voltak ők, akik egyenruhájukkal, viselkedésükkel módfelett borzalmat keltettek, s uralták azokat a közösségeket, melyekre jog szerint kiterjedt a hatáskörük. Minden információról tudtak, egy lélek sem létezhetett úgy, hogy kimaradt volna a látószögükből. A milícia olyan szó volt, aminek a kimondása is félelmet keltett. A milícia szó hallatán az ember lúdbőrös lett. Végrehajtó hatalom. Ez a szervezet figyelte minden lépésünket. Ma fantasztikus filmekben látjuk, hogy chipet helyeznek az emberek bőre alá, ami által követhetővé válnak. Belénk nem építettek chipet, de így is mindent tudtak rólunk.
(Vagy majdnem mindent – de ez már szinte ugyanaz.)
Ebben az időben élte csodás, virágzó korszakát a besúgás. A spiclik beépültek a lakosság körébe. Mindenre képesek voltak, arra is, hogy eladják a saját anyjukat. Pontosan nem tudtuk, kik ők, de voltak sejtéseink. Óvatosságból viszont, nem szabadott semmit mondani senkinek. Senkinek, a legjobb barátunkat is beleértve, mert „ki tudja, kiben mi lakozik”, mondta az anyám. Nem bízni senkiben. Ez volt a túlélés másik szabálya. A milíciának volt hatalma előállítani és kihallgatni az ártatlanokat is. Nem egyet bevittek, elvertek. Olyan is volt, akinek egyszerűen nyoma veszett. Olyan is akadt, aki a „kihallgatást” követően meghalt – nyilván, valami más kórságban, nem az agyonverés következményeként… Szóval, jobb volt a tisztes távolságot megtartani.
Nem mondhatott senki viccet, ami kigúnyolta a rendszert, az „imádott” vezetőnket vagy feleségét. Jóllehet, akkor terjedt a legtöbb ilyen vicc. Nemzetiségünket megerősítő jelzéseket nem adhattunk. Sem a magyar nemzeti színt nem tüntethettük fel sehol, semmilyen módon, sem magyar, sem székely himnusz nem hangozhatott el sehol. Emlékszem, nagyanyám régi könyvéből kitéptem azt a lapot, amin a magyar himnusz állt Kölcsey Ferenc félszemmel ábrázolt arcképével. Összehajtottam a lapot, és eldugtam a szekrényembe, s mellé tettem egy kis piros-fehér-zöld csíkot, amit – már nem tudom, honnan szereztem. Közvetlenül forradalom előtt, amikor házkutatást is végeztek, átmentettem mindent a padlásra, a kacatok közé, remélve, hogy ott nem találják meg.
Sokat hallottuk: „feljelentették”. A spiclik feljelentették. Feljelentették, mert énekelte a székely himnuszt, mert viccet mondott Ceausescuról, mert lopott a mezőről. Nem tudom, mivel jutalmazták a spicliket, nem tudom, miért tették… de tartani kellett tőlük.
Arany fülbevalót Magyarországról hozott egy asszony, amit megvásárolt az anyám tőle, a nővérem részére. Közben feljelentették az illető nőszemélyt, és ő elmondta, hogy kinek adta el. Anyámat és nővéremet behívták a milíciára, és kivétették anyámmal a nővérem füléből az ékszert, amit le kellett adnia, „elkobozták”, mert „illegálisan hozták be az országba”.
S ha a felnőttek körében ez terjedt, a gyermekek körében az árulkodás zajlott. Beárultak az osztályfőnöknél, valamelyik tanárnál, az igazgatónál. Beárulták, ha lesett valaki, azt is, hogy közmunkán miért nem vett részt az osztálytárs, azt is, ha valami olyat mondott…
Már keresőképesek voltunk – ugyanis mindenkinek munkát biztosítottak az iskola elvégzése után. A munkanélküliséget nem fizették, hanem büntették. Vállaltunk „kapálni valót”- mert ha föld volt, akkor termés is volt, s ha termés volt, akkor nem haltunk éhen. Éppen az egyik volt osztálytársammal határos részről takarítottuk be a töröbúzát, és rájöttünk, hogy ők a miénkből is szedtek le bőven. Ebből aztán veszekedés lett. Hazafelé felpakoltunk a kocsira két zsák takarmányrépát az állatoknak, s ezt ők észrevették. Másnap behívatott a kollektív (Mezőgazdasági Termelő Szövetkezet) elnök, s gondoltam, ebből bizony háború lesz. De csak annyit mondott: vigyázz a kolléganődre, mert beárult téged.
Mindegy, hogy hol, de dolgozni kellett. Akit – főleg férfiakat- azon kaptak, hogy nem dolgozik, elküldték a Duna csatornához, vagy a Fehér Házhoz, építkezésre. Ez utóbbit, azt mondják, fehér márványból építették, s ezernél is több terme van. Nem emlékszem, hogy mennyi ideig dolgoztatták ezeket az embereket. De volt olyan, aki nem is tért haza, és hír se jött róla. Volt, akiket csak úgy „behívtak koncsentrára”, úgy tudom, 3- 6 hónapig voltak távol a családjuktól, kötelező munkát kellett teljesíteni a fent említett építkezéseken. Akár börtönt is kapott, aki ellenszegült a parancsnak.
A milícia kézben tartotta a lakosságot kicsitől nagyig. A félelemkeltés elérte csúcsát azzal, hogy románok voltak a milicisták. Azoknak az embereknek, akik alig, vagy egyáltalán nem tudtak románul, vajon milyen esélyük volt megvédeni magukat? Az asszonyok nem tanultak románul, anyám se beszélte azt a nyelvet. A férfiak a katonaság alatt tanulták meg annyira, amennyire. A rendszer kényszerítő eszköze, a milícia, visszaélt hatalmával. Éreztette magasabbrendűségét. És „ha Romániában élsz, akkor tanulj meg románul”- hajtogatták.
Ki tudná annál mélyebben érezni a hazaszeretetet, mint az, akitől elvették hazáját? Ki tudná annál nagyobb fájdalommal tűrni a némaságát, mint az, aki nem mondhatja el igazát? Ki tudja annál jobban megélni ragaszkodását őseihez, mint akiről azt állítják: nincsenek ősei, mert ő „bozgor”, hazátlan? Ki tud annál mélyebben ragaszkodni egy anyaországhoz, mint aki elszakítva él attól? És kiben lehet annál nagyobb a nemzettudat, mint akit elnyomnak miatta? Vigasztaltuk önmagunkat és egymást: Mi még hallgassunk, „lehetne ennél rosszabb is…