Még most is előttem van, ami­kor fi­a­tal házasként nem egy­szer, főleg a hónap vége felé, a megvásárlandó könyv és az az­na­pi étel között kel­lett válasz­ta­ni, és a hosszas töprengés után –, mert üzent az üzle­tes –, a könyv lett a nyerő. Igen. Először csak egy-két könyv díszlett a különböző pol­cok­nak ki­ne­ve­zett szekrény­haj­la­tok­ban, aztán egy szekrény­nek a te­te­je telt meg az áhított, és a gazdája ízlését is jelző köny­vek­kel, majd egy ki­sebb polc je­lent meg va­la­me­lyik szo­ba falán… A menő köny­vek között is az első he­lyen a Kri­ter­ion Könyv­ki­adó Ho­ri­zont so­ro­zatában meg­je­lent köny­vek vol­tak. He­ming­way, Fa­ulk­ner, Dosz­to­jevsz­kij, Mau­riac…

Aztán a különböző népraj­zi ki­adványok, mert ve­szejtő időkben felértékelődött a néprajz. A Forrás és a Téka so­ro­za­tok. De olyan si­ke­res ki­adványok is vol­tak, ame­lyek­nek a léte a könyvtárad­ban presztízskérdés volt, mint a Bal­ladák könyve, vagy Ka­le­va­la. Tom­bolt a könyvéhség. Büszkeség és áhítat volt egy-egy rég várt könyv megvétele. Az elárusítók, ahogy meg­je­lent egy-egy könyv, már üzen­tek a kiválasz­tot­tak­nak… Igen, a könyv fölértékelt ajándék volt, és nem csak az bal­lagó diákok számára, de névnap­ra, sőt karácsony­ra is. A ház büszkeségénei. A legtöbb házban, amit elsőnek megnézett az em­ber – egy ide­ig, amíg gyanús nem lett mind­ez – a köny­ves­polc látványa volt az első, ami­re rácsodálko­zott a láto­gató. De még most is előttem van, ahogy köny­vek­kel meg­ra­kott ki­csi kézi szekérrel a háta mögött, a Gábor Áron min­ta­la­ka­tos műhelyébe megérke­zett he­ten­te Gellért Géza bácsi, a székely­ud­var­he­lyi városi könyvtár igaz­gatója, s megállt a Bálint Mózes irodájának az aj­tajában. Ilyen­kor, öt-tíz perc­re még a munkát is abba le­he­tett hagy­ni, és nem csak a Bálint Mózsi en­gedélyével, még sok­szor Pet­res Gyu­szi bácsi, az igaz­gató is megállt néha a rögtönzött könyv­strand előtt… Szóval érték és em­be­ri mérték volt a könyv. A ki­va­gyiság, vagy a kiválasz­tottság mérföldköve. Egy ide­ig…
Ez az idő, ami­kor a könyv veszített az értékéből, először a nyolc­va­nas évek végén jött el, ami­kor már hi­va­ta­lo­san is el le­he­tett hagy­ni az országot, s va­la­ki egy nap várat­la­nul rád szólt: – Gye­re, válo­gass a köny­vek között…
Több­nyi­re olya­nok mondták ezt, akik ma­guk is még pár hónap­pal korábban köny­vet vet­tek, s most, miután be­te­rel­tek a kiüresített szobába, rámu­tat­tak a szo­ba közepén fel­hal­mo­zott köny­vek­re: – Vigyél min­dent. Amit akarsz – mondták – majd ma­gunk­ra hagy­tak.
Te, a ma­radó, még egy ide­ig szerény­kedtél: – De tény­leg… – In­gyen nem vi­he­tem el… Mire jött is a válasz: – De­hogy­is nem, válo­gass nyu­god­tan. És be kell val­la­nom, egy ilyen al­ka­lom volt az első döbbe­ne­tem: a könyv, a sze­re­tett könyv várat­lan leértékte­le­nedése láttán. Azt per­sze nem tud­tam, tud­hat­tam, hogy mit érez­het­nek az el­utazásra váró barátok a másik szobában, akik ugyan­olyan le­mondással gyűjtötték haj­dan a köny­ve­ket, s ame­lyek most ha­lom­ba rak­va ott vol­tak a kiüresített lakásban…
De a könyv még ek­kor is érték volt. És nem csak önmagában. Ott rejtőztek a megsárgult la­po­kon az egy­ko­ri ajándékozók ol­vasásra ösztönző in­tel­mei, gon­do­la­tai, ar­cok, te­kin­te­tek vil­lan­nak rám még ma is: – Ki­csen­getésed… – Névna­pod al­kalmából sze­re­tet­tel… Irma néni, Sa­nyi bácsi, Jóska bácsi, Kati néni. És nem is kell vára­koz­nom so­kat, már be is vil­lan egy rég nem látott arc, sze­re­tett te­kin­tet.
Aztán per­sze jött a rend­szerváltás, s most, vele az életváltás, resz­kető kezű nálamnál is öre­gebb, ma­guk­ra ma­radt idősek állíta­nak meg az utcán: – Adj tanácsot, mit kezd­hetnék a könyvtáram­mal… – De hát…, próbálok sza­bad­koz­ni. – A fiam Német­országban van, a lányom Ang­liában, nincs amit kez­de­nem velük. – Nincs mit kez­de­ni a házzal, a megőrzött, de di­vat­ja múlt búto­rok­kal, ruhákkal. Azt épp nem mond­ja: – Nincs, amit kezd­jek az éle­tem­mel…, de ott van a te­kin­te­te, arca mögött…
Igen, le­mondások árán összegyűjtött könyvtárak ke­re­sik az új gazdáju­kat. A könyv megszűnt ajándék len­ni, köny­vet ajándékoz­ni például ki­csen­getésre, névnap­ra nem di­vat. Kevés. Így múlik el a könyv dicsősége, mond­hatnók az sms-ek, ímélek korában, és mégis, en­nek el­lenére történik va­la­mi… „És mégis mo­zog a föld”. És nem csak Jókai sze­rint, mert va­la­mi különös oknál fog­va, min­den­ki ír. Naplót, blo­got, mást, egye­bet. Ötszáz, ezer ol­da­las regények szület­nek nap, mint nap, ki tudná meg­mon­da­ni, miért?

Forrás: eirodalom.ro

1. Demeter Maria:
   2018. augusztus 18. 15:05

   Örültem ennek az írásnak, a mi történetünk is. Néha beleolvasok egy-egy kőnyvbe az üzletben és egy felcsippentett gondolattal megyek tovább…Az antikváriumban ritkán veszek egy jelentéktelennek tünő könyvecskét (aminek kicsi hely is elég) csak azért mert bele van írva ” Szeretettel…stb.”