fiatalon
egyedül akartam lenni
de ahogyan öregszem
egyre inkább
félek a magánytól
vajon így fél
a fa is
amelyik körül
kihalt az egész erdő
és most magában áll
és büszkén próbálja hírül adni
hogy itt egykor
sűrű vadon volt
amiből egyedül ő maradt meg
csak azt nem érti
hogy MIÉRT

*
megállt a dombtetőn
elnézett a távolba
de csak ködbe tűnő árnyakat látott
lassan lement a térre
nagy tömeg vette körül
és őrült hangzavar
senkit sem ismert fel
és egy szót sem értett

*
Mintha nem is itt
ez országban születtem
volna. Csak vendég

vagyok itt, tudom.
Igazán sehol sem
érzem én magam

otthon. Magyarok
között lengyelnek érzem
magam, és Lengyel-

honban magyarnak.
Innen rohanok oda,
és onnan ide.

Mennék örökkön
mert csak a vándorúton
vagyok én nyugodt.

*

lehullott az utolsó levél
egymásba fonódtak
a kopasz ágak
a törzs meg-megrándult
a fagyos szél csapásaitól
és apró kéregdarabok
potyogtak a földre

a fa
arra gondolva hogy meglátják meztelenül
sokáig zokogott

Forrás: Dabi István: Versek III. MEK.