A rendszerváltás után mindenki bízott a változásban. Hittek az emberek a visszafordítható folyamatban, abban, hogy ami elromlott, helyrehozható. Bizonyos területeken javult a helyzet, másokon pedig sokkal rosszabbá vált. Különböző adatok, évszámok, elért eredmények, vélemények bőven akadnak az interneten. Az elmúlt rendszer nyomait viszont nem lehet eltüntetni, bizonyíték erre: a jelen.
Talán nem is az a legborzasztóbb, hogy az emlékezetünkbe préselve, magunkban hordozzuk az elmúlt rendszer negatív élményeit, hanem az, hogy lépten- nyomon ma is szembesülünk a megoldatlan helyzettel. Megnyilvánul a korszak nevelése a személyes kapcsolatainkban, a szociális viszonyainkban, kihat a társadalmi életünkre is.
Jó oldalát tekintve, könnyebb a problémamegoldó képességünk, mindig van egy vésztartalék a fejünkben, amit szükség esetén bevethetünk. Nagyobb a munkabíró képességünk, és kitartóbbak vagyunk másoknál. A „kell”, „muszáj”, annyira belénk épült, hogy csak ritkán hagyjuk félbe a ránk bízott feladatot. Többnyire képesek vagyunk az élet minden területén boldogulni, s függetlenül attól, hogy van, vagy nincs hozzá szakképesítésünk, többféle munkát is ránk bízhatnak. És azt akkor is elvégezzük, ha éppen nincsen ínyünkre. Kitartunk adott rossz körülmények között is, bár már rég fejünkben van a változtatás gondolata. Az élelmet becsüljük, és nem vagyunk válogatósak. Régen úgy neveltek bennünket, hogy Isten áldása a kenyér, bűn eldobni azt. „Isten megver, ha eldobod a kenyeret”, mondta az anyám, és hittem a szavának. A Miatyánkban az áll: „a mi mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma”. Súlya volt az imának, a szónak, hogy becsüljük, tiszteljük az ételt, és az életet, értékeljük, amink van, s legyünk alázatosak. Ma már jelentéktelenek, esetleg nevetségesek az ilyen kijelentések, imák. A mi közösségünk vallásos, s ha azóta bárkit is messze sodort az élet, meggyőződésem, hogy ma is időnként Istenhez visszatér. Változott a felfogás, az érdeklődési terület, kiterjedt a látókörünk, bővült ismeretanyagunk. De ami legbelül van, ami közös bennünk, az mégiscsak összetart, lehetünk bárhol a nagyvilágban.
Forradalom után sokan megvalósították a múltban óhajtott vágyukat: elmenni, otthagyni a szülőföldet, és új utat keresni az érvényesülés felé. A sok lelki-fizikai megpróbáltatást hátra hagyni, új életet kezdeni valahol, idegenben. Kivétel nélkül, ezek az emberek megküzdöttek lélekben a szülőföldtől, családtól, rokonoktól, barátoktól való elszakadás érzésével, megtapasztalták a meghasonlást, elszakadva a gyökerektől. Senkinek sem jobb külföldön élni, mint otthon, csak éppen más… Mindenki dolgozik, keményen hajt, s mindez mellett megküzd a nyelvi nehézségekkel, a beilleszkedéssel, időnként a diszkriminációval. Van választási lehetőség, nyilván, haza lehet menni. Haza, de hová haza?
A rendőrség ma is ugyanazzal a hatalommal él és visszaél, ahogyan régen a milícia. Csak egyenruhát cseréltek, csak megváltozott a nevük. Ugyanaz a bürokrácia folyik, mint régen. Ugyanúgy elnyomják a magyarságot, ahogyan régen. S bár Európa legnagyobb számú kisebbségben élő nemzetisége a romániai magyar, ma is csökönyös háborúk folynak, a magyarellenesség semmit se változott. Az oktatásban- külön kiemelendő a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem példája.
„1962-ben a román állam, anélkül hogy hivatalos dokumentumot adott volna ki, és ezáltal megváltoztatta volna az 1945, 1946, 1948-as törvényrendeleteket, mely szerint az egyetemet a magyar kisebbség számára hozták létre, és a tanítás nyelve magyar, bevezette a kétnyelvű oktatást. Az előadásokat románul és magyarul, a gyakorlati órákat csak románul lehetett hallgatni. A magyar diákok részaránya azóta fokozatosan csökkent. Míg 1963-ban a 88 végzős diákból 81 magyar, 2 román és 5 más nemzetiségű volt, addig 1994-ben 240 végzősből 28 magyar, 211 román és 1 más nemzetiségű volt. 1990 márciusában az egyetem magyar hallgatói sztrájkba kezdtek, egyenlő jogokat követelve. A sztrájkhoz később a tanárok is csatlakoztak, de a román hatóságokkal nem tudtak megegyezni. Ezek az események voltak a későbbi fekete március néven elhíresült pogrom kezdetei. Csak 17 évvel a rendszerváltozás után, 2007 áprilisában sikerült elérni, hogy magyar feliratok is kerüljenek az egyetemre. A kommunizmus éveinek szabályszerű numerus claususa után hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a román és magyar tannyelvű helyek aránya valamelyest kiegyenlítődjön. Az egyetem magyar oktatói és a magyar politikai, érdekvédelmi, tudományos és diákszervezetek elszánt küzdelme folytán fokozatosan emelték ugyan a magyar helyek számát, de egészen a kétezres évek végéig a román tannyelvű helyek voltak többségben.
Szégyenszámba megy, amit a mai Európában elkövetnek a romániai magyarokkal, példa erre a két meghurcolt, és börtönbüntetését töltő székely, Beke István és Szőcs Zoltán esete, akiket terrorizmussal vádolnak. Mindezt a magyarság megfélemlítéséért teszik…
Romániában a legalacsonyabb nettó átlagbér Székelyföldön, Hargita megyében van.
A posztkommunista időszakban ugyanúgy elnyomva, belső és külső, elfojtott lázadással éljük életünk. Otthon „lemagyaroznak”, „bozgor”-nak neveznek, külföldön „lerománoznak”.
Az anyaországtól elszakított, kisebbségben élő erdélyi, felvidéki, vajdasági, kárpátaljai, ausztriai, horvátországi, szlovéniai magyarok helyzetén segít valaki? Szégyellnie kell magyarságát, ha valaki nem tud szlovákul vagy románul? „Nyelvében él a nemzet.” A kisebbségben élők sok helyen már nem beszélik az irodalmi nyelvet, és szókincsük sem tartalmazza a helyes magyar kifejezéseket. Van, ahol szégyen magyarnak lenni. Van, ahol a beolvadás a tendencia a túléléshez, a neveket idegen nyelvre fordítják, az identitást megszüntetik. Valamikor összetartoztunk, ma gúny tárgyai vagyunk idegen országok idegen embereinek.
Sokan vagyunk, mégis kevesek. Hitünk éltet, küzdelmünknek nincs vége. Vajon lehetünk végre egyetlen nemzet? Vajon bízhatunk az autonómiában? Számunkra nem ért véget a Ceausescu korszak a forradalommal, a szelleme ma is uralkodik rajtunk. Belekényszerültünk születésünktől fogva egy ketrec-rendszerbe. Éljük mindennapjainkat, és közben hálát adunk istenünknek, s motyogjuk: „Lehetne ennél rosszabb is…”