Időnként a tömeg eláraszt egy bizonyos teret és napokig skandál valami bevett szöveget, dobálja az épp előtte álló épület ablakait. Csak az a szerencse, hogy társadalmilag nem keverednek: amikor a bányász tüntet, nem áll melléje a pék s amikor a diák, akkor semmi keresnivalója ott a hallássérültnek. Az ám, de központi fekvésű lévén a tér, az utóbbi időben modernizálták. Szép márványutánzású lapokkal csempézték ki, így aztán az üvöltözők egy fia követ sem találnak a környéken, amivel ablakot lehetne törni. A minap például megtörtént, hogy a nyugdíjasok békés tüntetés közben hallókészülékeikkel, üres bukszáikkal és kampós botjaikkal dobálóztak. Vagy ott vannak az ezerszám hazalátogató exportmunkások, akik -tetemesen feljavult életszínvonalukhoz igazodva – Armani-retiküljeiket és Gucci cipőiket, sőt karon ülő gyerekeiket vagdosták a RENDSZER szeme közé. Jócskán meggyűlt a sánta sepregetőnő baja reggel, amikor a kihalt téren meg kellett találnia a széthajigált tűsarkúak párját, hogy a fia eladhassa őket az ócskásnál.