Fél évszázados publicisztikai montázs a Hold-utazásról
„Hogy röghöz kötött nyomorúságainktól megszabaduljunk…”
1969. július 20-án történt meg a nagy történelmi pillanat, amikor az első ember, Neil Armstrong az Eagle (Sas) névre keresztelt holdkomp fedélzeti ajtaján kilépve a Hold felszínére lépett. Az 1961-ben beindított Hold-program évről évre jobban izgatta az emberiség fantáziáját.
Fiktív kerekasztal-értekezleten mondatta el írókkal és tudósokkal a kolozsvári Korunk szerkesztősége 1969 februári számában, amit a Hold-kutatás ürügyén éreztek és tudtak… Bajor Andor és Király László kivételével az ankét egyetlen résztvevője sem ült fizikai valóságában a kerekasztal mellett. Tulajdonképpen ők se: a szerkesztőségben nem is volt kerek asztal.
Az értekezlet résztvevőit csupán képzeletben látták vendégül egy feketére; s „beszélgetésük” igazán kötetlen lehetett, hiszen a kérdéseket szabták előre ismert válaszokhoz, megkísérelve a publicisztikában alkalmazni a fényképészet régi fogását
— a montázst.
Mi pedig azért vesszük elő e korai, magvas fantáziálást azóta beteljesedett hétköznapjainkról, hogy szembesíteni tudjuk: elődeink mennyire helyesen láthatták előre a ránk testált jövőt? (Káfé főnix)
*
A „felszólalók” lajstroma (a véleményeket hosszabb cikkekből, tanulmányokból válogatták, de a kiemelt részeket hűen tolmácsolták):
Ducrocq, Albert — az Institut des Sciences politiques professzora
Bondi, Hermann — az Organisation européenne des Recherches spatiales (ESRO), az európai űrkutatási szervezet professzora
Heren, Louis — a The Times washingtoni tudósítója
Rosch, Jean — a Pic du Midi csillagászati megfigyelőállomás igazgatója
Cartier, Raymond — történész, publicista
Jebeleanu, Eugen — költő
Dolfuss, Audouin — a nemzetközi asztronómiai egyesület Hold-bizottságának elnöke
Király László — költő
Bajor Andor — író
*
1957 októberétől — az első szputnyik kiröpítésétől — 1968 karácsonyáig (az Appolo-8. kiröpítése) az Egyesült Államok és a Szovjetunió összesen körülbelül 100 milliárd dollárt költött azonos célra: a Hold meghódítására.
Nem túlzás ez?
ALBERT DUCROCQ: Az emberiség ennél sokkal nagyobb összegeket költött olyan dolgokra, amelyek — higgyék el! — kevesebbet érnek, mint a Hold. Erre a kérdésre különben sem lehet még válaszolni. Amikor a villanyáramot tanulmányozni kezdték, még nem is sejtették, hogy egy szép napon majd világításra is hasznosítani lehet. Azt sem tudták, hogy motorokat fognak majd meghajtani vele.
Már csak ilyen a technikatörténet…
Hősi korszakában az elektromosság csupán arra volt jó, hogy homeopátiás mennyiségekben állítsanak elő vele olyan fémeket, amelyekre igazán semmi szükség nem volt. Akkoriban azt kérdezték: mire jó az elektromosság? Miként ma ezt kérdik: minek a Hold? 1957-ben pedig: minek az űrkutatás, minek a műhold, miért keringjen műhold a Föld körül? Manapság már nem vitatkozunk a műhold hasznáról, viszont kidolgoztunk már egészen pontos programokat, például a navigáció szolgálatában álló műholdakét; a Concorde-repülőgép olcsóbban repüli át az óceánt, ha műbolygók segítségével irányítják, s a forgalom így tovább növekedhet. A hírközlési műholdak is kifizetődők, igen gazdaságos a műholdak segítségével művelt geodézia, s műholdak felhasználásával tervezik a Föld nyersanyag-tartalékainak felmérését.
Következésképpen már nem is vitatják a Föld közelében levő kozmikus térség hasznosításának szükségességét. Egy évtizeden belül így alakulnak majd a dolgok a Holddal kapcsolatban is, s már most megmondhatom, milyen válaszok hangzanak el akkor. Azt mondják majd, hogy az emberek szempontjából rendkívül fontos a Hold, mégpedig először is azért, mert a Holdról végre látható lesz a Föld.
A Földdel összefüggő tudományok akkor kezdődnek majd igazából, amikor megfelelő távlatból lehet majd felfedezni a Földet, amikor végre láthatóvá válik a Föld arculata.
A fejlődés minden szakaszában a Föld új aspektusai tűnnek elő, de ha majd egyszer eljutunk a Holdra, globális tanulmányokat kezdhetünk. Ez lesz a csillagászat igazi kezdete; ezidáig — Galileitől máig — még csak a csillagászat prológusát éltük, de onnan, a Holdról az eget már nem a légkör képernyőjén kémleljük, foghatjuk hát a Világegyetem minden üzenetét.
Megemlíteném még, hogy a Hold a fizikusok paradicsoma, mivel manapság a részecskék tudománya minden más tudományt uralma alá rendelő alaptudomány. Viszont azok a részecske-gyorsítók, amelyeket a részecskék titkainak feltárására a Földön építenek, nevetségesen kicsinyeknek tűnnek, ha elgondoljuk, hogy a Kozmoszban olyan részecskék találhatók, amelyeknek energiái százezer GeV-ekben mérhetők. (A GeV, azaz: Giga — elektron — volt = egymilliárd elektron-volt energia; Houstonban el akarják érni a 200, esetleg a 400 GeV-et, s szó van már az 1000 GeV-es logikai részecske-gyorsítóról is.)
A Hold a tudomány új korszakának kezdetét jelzi, mindazzal, ami a gyakorlati alkalmazásokból az emberekre vár; az utóbbi évszázad felfedezései, bármennyire elméletiek voltak, egy sem maradt anyagi alkalmazás nélkül.
Minden egyes kozmikus expedíció, akár az amerikaiak, akár a szovjetek indítják, oly nagy publicitással jár, hogy a nagyközönség sokszor azon töpreng: vajon tulajdonképpen mindez nem amolyan nemzeti tekintély művelet-e…
ALBERT DUCROCQ: Szerencsére igenis így van! Tessék csak elképzelni, mi történne, ha a Hold meghódítását az ENSZ valamelyik bizottságának a hatáskörébe utalták volna. A bizottság mindenekelőtt kinevezett volna egy tanulmányi csoportot, amely döntését majd húsz év múlva tette volna közzé. S akkor most hol tartanánk? Igenis presztízsről, vetélkedésről van szó, éppen ez a szerencsénk; ezért fejlődik manapság maximális sebességgel az asztronautika. Kennedy elnök azért döntött az Apollo-program mellett, hogy az asztronautika megteremthesse önmaga iparát.
A múltban a helyzet drámai volt. Bocsássanak meg azért, hogy nevén nevezem a dolgot: a haladáshoz háborúk kellettek. A háború auspiciuma alatt haladt hétmérföldes léptekkel a technológia. Ez persze borzalmas volt. Jelenleg, békeidőben a Kozmosz békésen járul hozzá a fejlődéshez, olyan feladatok kitűzése vált lehetségessé, amelyek megkívánják új iparágak létrejöttét.
HERMANN BONDI: Nagyjából egyetértek Ducrocq professzor úr nézeteivel. Valamit azonban szeretnék hozzáfűzni. Véleményem szerint nagy hiba volna azt hinni, hogy az ember törekvései gazdasági célokra korlátozhatók. Gondoljunk példaképpen arra a fantasztikus munkamennyiségre és pénzösszegre, amelyet Hollandiában a delta s az alacsonyabban fekvő területek megmentésére fordítottak. Könnyű lenne bebizonyítani, hogy — gazdasági értelemben! — esztelen vállalkozás ez. S mégis, Hollandia szempontjából abszolút szükséges: nem presztízs-okokból, nem is gazdasági megfontolásokból, hanem humánus okokból. Az az érzésem, hogy helytelen a kérdésfeltevés módja, amikor sok ember így szól: minek annyi pénzt kidobni a Hold-utazásra, amikor még oly sok a tennivaló a Földön. Értelmetlenség az űrkutatási programot más, kevésbé költség-igényes tudományos törekvésekkel összehasonlítani.
A külföldi megfigyelő a nemzeti büszkeség megnyilvánulásának milyen
jeleit észlelte az Apolló—8 útja idején?
LOUIS HEREN: Komolyan hangoztatták, hogy a hőstett nem vezethet a nemzeti büszkeség orgiájára s önteltségére. Hiszen inkább csak a történelmi véletlenek sorozata következtében szabadult ki első ízben éppen egy amerikai az univerzumba, vagy indult földkörüli úttörőként éppen egy orosz. Az igazi érdem — írta a New York Times is — számos ország sok férfiújáé, gondoljunk Euklidészre, Arkhimédészre, Newtonra, Keplerre, Kopernikuszra, Ciolkovszkijra, Oberthre, Goddardra és sok más személyiségre. Az amerikaiaknak kétségtelenül kivételes okuk van a büszkeségre, de — különös büszkeség az, amely itt megnyilvánul. Körülbelül hétezer hangos szurkoló hívta telefonon a Columbia Broadcasting Systemet (az egyik nagy tv-társaság), amikor hálózatuk a Baltimore—Minnesota rögbi-meccs közvetítéséről átkapcsolt az űrkutatás közvetítésére. Hiába játszották le később az első félidő végét filmfelvételről, ez sem csillapította a szurkolók dühét. Ilyesmire máskor is volt már példa: amikor — egy korábbi űrrepülés során — az egyik televíziós társaság megszakította a Szeretem Lucyt című musical közvetítését, hogy közölje: a kozmonauták veszélyben vannak.
Valószínű, hogy ha a Hold meghódítására költött összegeket a rák elleni
harcra fordították volna, már sikerült volna legyőzni a kórt…
ALBERT DUCROCQ: Alaptalan feltevés, helyességét semmi sem bizonyítja. Ellenkezőleg. Azt hiszem, minden műszaki befektetés közül éppen ez a legésszerűbb; s emlékeztetni szeretném önöket arra, hogy néha olyankor is rátalálunk valamire, amikor éppen nem kutatjuk. Ne feledjék, hogy 1800-ban bizottságot létesítettek a Mars és Jupiter közötti bolygó felfedezésére: mégse e bizottság fedezte fel, hanem egy egyedülálló csillagász. Sok esetben nem a rendszeres kutatások vezetnek a felfedezésre.
HERMANN BONDI: Valóban, az űrkutatással foglalkozók többet foglalkoztatták a közvéleményt, mint azok, akik a rákot kutatják. A kutatók mindkét esetben a közönséghez fordultak pénzért… Tiszta szívből kívánom, hogy a rákkutatás fejlődjék; de a rákkutatáshoz a rákkutatóknak kell előteremteniök a pénzt, s nem az űrkutatásban elkötelezettekre vár ez a feladat.
ALBERT DUCROCQ: Sőt, még az a kérdés is felvethető, hogy vajon ezidáig nem rossz módszerrel folyt-e a rákkutatás. Hiszen még azt sem tudjuk, mi az élet, azt sem, mi a rák, s gyógyítani akarják. A megoldás: előbb megismerni az élet mechanizmusát. Annyi bizonyos, hogy az élettel összefüggő tudományok — az asztronautikának köszönhetően — az élet általánosabb megismerésének irányában fejlődnek, következésképpen minden bizonnyal rátalálunk majd a rák gyógyításának módszereire is. Nem állítom, hogy kizárólag ezen az úton kell járni; folytatni kell a hagyományos módszerekkel megkezdett kutatásokat is; de lehet, hogy az űrkutatás révén forradalmi módszerekre találunk.
Mr. Heren felsorolásában nem feledkezett meg a nagyszebeni születésű Oberth professzorról sem, alkalomadtán még vissza is kell térnünk rá, régi adósságot törleszthetnénk ezzel. S … illő emlékezni még jó néhány gondolkodóra — Galileire például —, aki már a technológiai eszközök létrejötte előtt leküzdötte a Föld—Hold távolságot...
JEAN ROSCH: Az Ótestamentum vagy más — Földközi-tenger környéki, illetve más tájakról való — mitológiák felfogásában, akár istenségnek, akár világító járuléknak tekintették a Holdat, érvényesül egy közös vonás évezredeken át, amit Paul Tannery a görögök kapcsán a következőképpen fejez ki: meggyőződés arról, hogy Földünk és más égitestek természete között lényegbeli különbség van. „Ez a hit eluralta a görög fizikát Platóntól Arisztotelészig: bármily formában jelentkezett, teológiai jellege kétségbevonhatatlan.” Uralkodó jellegű, de nem abszolút: hiszen Anaxagoraszt már időszámításunk előtt az V. században istentelenséggel vádolták, mert ellentmondó nézetet vallott. A teológiai felfogás azonban mindenképpen hosszú időre győzedelmeskedett. Mégsem akadályozhatta meg, hogy türelmes és éleseszű tudósok meg ne állapítsák és meg ne jelöljék a Hold látszólagos mozgását az égbolton; s felfedeztek szabályos ciklusokat. Talán nem is volt a természetben még egy ily közvetlenül hozzáférhető és sematikusabb jelenség, mint a Hold mozgása, amely egyidejűleg ilyen jó első gyakorlata és ösztönzője lehetett volna a születő matematikai szellemnek. A Nap és a bolygók is hasonló szerepet játszhattak volna, de csak kisebb mértékben, hiszen a Hold mozgásainak gyorsasága bonyolultabb, és mindenképpen érdekfeszítőbb, s eredményei hamarabb kiszámíthatók. A kezdetek kétségbevonhatatlan tekintélyű mestere Hipparkhosz, „a rhodoszi”; az időszámításunk előtti II. évszázadban ő az első „valóban csillagász”, akiről tudunk. Pontos megfigyelő, megfigyeléseit előmozdító leleményes eszközök kidolgozója, s kitűnő kalkulátor; gondoljunk kora matematikai eszközeinek szegénységére. Később, Ptolemaiosztól Kopernikuszig nem történik semmi említésre méltó. Gyűlnek a megfigyelések (kiváltképpen az arabokéi), de semmiféle döntő technikai eljárás nem tökéletesíti e megfigyelések értékét, s a Világegyetem általános koncepciójában nincs változás. Hetven esztendő telik még el, amíg Galilei tudományosan szentesíti Kopernikusz felfedezéseit, s drágán meg is fizet azért, mert elismerteti igazságukat. Azért vállalkozhatott erre, mert elsőként ő irányította az égitestek felé az újonnan felfedezett látcsövet, felfedezi a Venusnak a Holdéval azonos fázisait (amelyet Kopernikusz rendszere megmagyaráz), s a négy nagy holdat, amely úgy kering a Jupiter körül, mint a Hold a Föld körül. De a legfontosabb kétségtelenül az, amit 1610-ben ír a Nuncius Sidereusban: „…Amiből megérthetjük, hogy a Hold felülete se nem sima, se nem egyenletes, nem is tökéletesen szférikus, miként erről és más égitestekről a filozófusok nagy serege feltételezi, hanem éppen ellenkezőleg (nem többé és nem kevésbé, akár a Földé, amelyen magas hegységek és mély völgyek vannak), szabálytalan, érdes, mélyedésekkel és domborulatokkal teli.”
A Hold megfigyelésével Galilei megtette a döntő lépést, amitől a régiek tartózkodtak: a Föld azonos természetű a környező égitestekkel. E gondolati haladás logikai következménye: a földi ember miért lenne egyedül a Világmindenségben? Giordano Brunót megégették, amiért ezt ki merte mondani, s majdnem úgy járt Galilei is. Franciaország és Anglia türelmesebb lett volna, mint Itália? Vagy nem vették komolyan Cyrano de Bergerac A Másvilág vagy a Hold államainak és birodalmának komikus története című művét? Ha jól meggondoljuk, a Hold segített át bennünket a teológiaiból a tudományos állapotba. A matematika élesztője az ókorban, tárgyi bizonyíték a reneszánszban, a Hold nem kisebb szerepet játszik a felvilágosodás századában, majd az ipari és a tudományos forradalom korszakában, illetve a mienkben. Newton tulajdonít tömeget a Holdnak, s helyezi — akárcsak a Földet — az egyetemes gravitáció hatása alá. Valóban ez az első eset, amikor ily tudományosan érvényesül a világ egyneműségének fogalma. S ha hiszünk az anekdotának, a Hold — ismét csak a Hold! — volt ennek is a csírája; Newton zsenije éppen abban nyilvánult meg, hogy megértette: ugyanazok az erők hullatják az érett almát a földre, mint amelyek a Holdat megakadályozzák a végtelenbe szökésben. Később Leibniz, D’Alembert, Clairaut, Laplace, Lagrange, Euler, aztán Gauss, még később Henri Poincaré a matematika és egyben az asztronómia nagy nevei.
Az egyesült államokbeli Brown jutott el egy olyan pontos holdnaptár elkészítéséig, hogy tulajdonképpen a Hold vált azzá az órává, amely lehetővé teszi a pontos idő meghatározását. Valóban, a kvarc-órák, majd az atom-órák megjelenésével felfedezték, hogy a Föld forgása saját tengelye körül szabálytalanságokat mutat, amelyek — a manapság megkövetelt pontosság mellett — teljesen kizárják a naphossza felhasználását az időmérték egysegének megszabására. Így hát a Föld Nap körüli forgásának tartamához kellett folyamodni, s a másodpercet az év bizonyos hányadaként határozták meg. Ám körülményes meghatározni közvetlen megfigyeléssel a Nap látszólagos mozgását a csillagokhoz képest; de kielégítő pontossággal rá lehet térni a Nap látszólagos mozgásáról a Holdéra; ezért aztán inkább a Hold helyzetét figyelik meg; Brown elmélete meghatározza a csillagórát a Hold adott helyzetében; ha e pillanatban ismerjük a Földi óra mutatta időt, a földi órát „be lehet állítani” az abszolút időjelzésnek megfelelően (helyesebben: a rendelkezésünkre álló „legabszolútabbnak” megfelelően). Az időpont meghatározásában minden, ami hosszan tartó változásokat illet, az asztronómián, azaz gyakorlatilag a Hold megfigyelésén és elméletén nyugszik.
Kié lesz a Hold?
JEAN ROSCH: A Hold nemsokára a Terra lakóié lesz. A Föld minden lakójáé, megkülönböztetés nélkül. A Föld lakói már meg is egyeztek ebben az ENSZ-közgyűlés útján az 1957. január 27-én aláírt okmány szerint. A Hold többé nem istenség, nem égi fáklya, nem külön világ, s nem a tudományos-fantasztikus irodalom birodalma. Jogi státusa lesz, mégpedig az Antarktiszéhoz nagyon hasonló; abszorbeáljuk, asszimiláljuk a Holdat; tulajdonképpen földrésszé válik majd, éppen csak nehezebben megközelíthető és kényelmetlenebb lesz.
De más különbségeket is emlegetnek…
RAYMOND CARTIER: Az ember most hatol be azokba a régiókba, amelyek nem sajátjai. Amikor Kolumbus partra szállt Amerikában, indiánok siettek elébe. Az ember most első ízben merészkedik egy olyan kontinensre, ahol nem talál magához hasonlókra. Az elmúlt korok felfedezőihez, például Livingstone-hoz vagy Nansenhez képest, más különbség is mutatkozik. A régiek elindultak, aztán egy ideig nyomuk veszett, évekre eltűntek, a dicsőség előtt feledés volt osztályrészük. A kozmonauták viszont sorsukhoz láncolnak bennünket, velük együtt éljük át megpróbáltatásaikat, transzba esünk velük.
LOUIS HEREN: Az asztronauták nem irányíthatják hajójukat olyan önállóan, mint Kolumbus vagy Drake. A földrajzi felfedezések történetében még nem volt példa arra, hogy ily pontosan megtervezték volna az utat. Talán éppen ez a — látszólagos — biztonság oly izgató az űrutazásban.
Mind nyilvánvalóbb, hogy az asztronautika nem csupán amolyan „mérnöki ügy”… „A lélek mérnökei” is most „kézhez kapják” egyik ihletőjüket:
a Hold tárgyiasul…
EUGEN JEBELEANU:
…Szürke.
Közelről, ahogyan a három amerikai asztronauta látta, a Hold szürkének tűnik. Hol az „aranyló gömb”, „az Éj királynője”, a titokzatos, hol a levegőég gránátalmája, amely nélkül vakok és kibírhatatlanok lennének az éjszakák…
A Hold szürke, közelről. Nem olyan, mint az értéktelen ércpénz, mint a szentek nimbusza, mint a kerek fénykehely.
Hanem néma és szürke. Ráncos az arca, reménytelen az ábrázata, úgy tűnik.
A Hold — vagyis illúzió. Minden, ami messziről Mennyország és Ragyogás — szegényes szürke tányér. A Világmindenség sok könnye hullhatott az illúziók e tányérjába, hogy oly vigasztalan és elszomorító…
Szürke, szürkén szemléli a mi olyannyira gazdag, olyannyira népes Földünket, amely mindenütt boldog lehetne és mégis annyi sarkában boldogtalan…
Szürke Hold… S a búzatengerektől aranyló Föld, a halak sokaságától zengő óceánok — s még… még… még — annyi helyen, vértől csillog…
A Hold… Távolból arany… Közelről szürke…
De vajon a szürke is nem kevésbé elszomoritó-e, mint a vér?
Ne, Hold, ne… Őrizzük a búzát és a fényt és az álmot — és ne engedjük elfolyni ártatlanok vérét…
Vajon milyen hatással lesz a Holdra-szállás az emberiség jellemfejlődésére (ha egyáltalán lehet ilyesmiről beszélni)?
KIRÁLY LÁSZLÓ:
— gondoljunk Frank Bormanra és önmagunkra,
— gondoljunk James Lowellre és önmagunkra,
— gondoljunk William Andersre és önmagunkra;
mert mi mást képviselnének ők hárman, mint azt, ami bennünk a legjobb,
a legigazibb: a hitet, az erőt, az akaratot, s mert mi másra kényszerítene mind
nyájunkat az ő cselekedetük, mint arra, hogy magától értetődően magasabbra
emeljük a tekintetünket, feszesebbé húzzuk a gerincünket, nyugodtan, méltó
sággal és jogos büszkeséggel kezdve a beszédet: íme, mik vagyunk.
AUDOUIN DOLFUSS: Az az érzésem, hogy az eddig elmondottakban benne rejlik egy motívun, amit nem domborítottunk ki kellőképpen: az ember aspirációiról van szó.
Az ember szereti a kalandot és a felfedezést. Elvégre, miért vállalkozott annyi úttörő a Himalája, a Mount Everest megmászására? Hát..: ez a vágy: az emberi teljesítőképesség határáig eljutni… Gondoljanak a sarki expedíciókra. Miért ment Scott a Déli-sarkra? Hogy felfedezzen minden emberileg felfedezhetőt. Azt hiszem, mindent, amit az ember a Holdon művel majd, automatikus vagy mechanikai eszközökkel is el lehetne végeztetni. De embert küldeni a Holdra és visszahozni onnan, ez már valami, s úgy vélem, ha lehetséges embert küldeni a Holdra, hát csak küldjünk. Ha egyébért nem, már csak azért is, hogy még egy álom teljesüljön…
ALBERT DUCROCQ: Erkölcsi síkon talán még jelentősebbek lesznek a következmények: jó alkalom az emberek számára, hogy tudomásul vegyék bolygónk egységét. Igen! Az emberek kezdik majd felfogni, átérezni, hogy a végtelen Kozmoszban egyazon hajón eveznek; s ez az emberiség történelmének legnagyobb erkölcsi és filozófiai haladását eredményezheti.
Bizonyos-e a további kísérletek sikerében?
BAJOR ANDOR: Bizonyos vagyok. Jóllehet van fogalmam a gépezet rendkívüli bonyolultságáról, és arról, hogy ennek minden egyes eleme emberi alkotás, vagyis gyarló — a tökéletesség látszata mögött a hiba lehetőségét hordozza —, mégis biztos vagyok az űrhajósok visszatérésében.
Évszázadunk — amely föltétlenül hisz a technikában, olyannyira, hogy gépeinek nagyobb csarnokokat emel, mint a dómok és bazilikák — nem most fog a hitében megrendülni, ilyen látványosan, hajmeresztően és saját számítása szerint: olcsón. A Mindenség nem ebben a stílusban cáfol vagy bizonyít.
A Mindenség nem kamasz, aki felmérgelődik, ha megverik pingpongban vagy sakkban.
A gépezet tökéletesen fog működni: csalókán, mert sok láthatatlan hiba fogja ellensúlyozni egymást, természetünk törvénye szerint.
Másrészt tökéletesen fog működni: igazából, mert ez is része fajtánk legmélyebb törekvésének, hogy röghöz kötött nyomorúságainktól látszatra megszabaduljunk.
Valamikor a Mindenségbe tekintő költő úgy látta, hogy a szeretet mozgatja a Napot és minden csillagot.
A költő emberfölötti nagyságának árnyékában mondom: ezt a holdacskát is a szeretet fogja mozgatni s megtartani tervezett pályáján.
Úgy hiszem, évszázadunk baljós jele — ha nem tragédiája —, hogy ez az állítás komikusan és gyermekien hangzik.
De csakis ez a varázsige szelídítheti meg csillogó, modern és közömbös bálványainkat, hogy technikába öltözött gyarlóságaink a világot meg ne rontsák.
Az űrhajósok vissza fognak térni, mert a földön vannak emberek, akik hisznek a becsületes emberi szó erejében. Én magam is ismerek — ha jól összeszámolom — talán: hármat, csak itt a városban. De persze, lehetnek többen is: nincs kizárva, hogy van belőlük egy tucat. Holott Kolozsvár nem is nagy város: legtöbb, ha kétszázezer lakosa van.