Ács Jenő a nagy háború utolsó évében vet­te meg a füze­tet, ami­kor min­den férfit behívtak a már nem egészen dicsőséges osztrák-ma­gyar had­se­reg­be, az olya­no­kat is, aki­ket két-három éve még al­kal­mat­lan­nak nyilvánítot­tak. Mint őt is. Nem érte várat­la­nul a behívó, volt ide­je felkészülni – ha egyáltalán fel le­het készülni az ilyes­mi­re. A füzet­re is azért volt szükség. Mert az a kevés ott­hon ma­radt férfi, miközben a harctéri híre­ket tárgyal­ta, nem egy­szer azt is szóba hoz­ta, ho­gyan le­het növel­ni a túlélés esélye­it. És Ács Jenő va­la­hon­nan fölszed­te ezt a köny­ves dol­got. Hogy az képes le­lassítani, sőt egészen meg­fog­ni egy golyót. Egye­sek csak le­gyin­tet­tek, hogy ugyan, ba­darság, de ő, ami­kor kézhez kap­ta a behívót, az első útját a könyv­ke­res­kedés felé vet­te. Ott­hon ugyan­is nem tar­tot­tak köny­ve­ket, a ka­lendári­u­mot nem számítva, de azt nem vi­het­te el ott­honról, szegény asszony miből nézi ki majd, mi­kor kell ma­la­coz­nia a disznónak?!

Mert hát az élet­nek nem sza­bad megállni, amiért ő háborúba megy! A köny­ves­bolt­ban le­lom­bozódva állapítot­ta meg, hogy a köny­vek bi­zony drágák, leg­alábbis jóval többe kerülnek, mint amennyi pénze neki van, így végül egy üres füze­tet vásárolt, két ko­ro­na tíz fillérért. Száz la­pos, elég vas­kos füzet volt, Ács Jenő elége­det­ten bal­la­gott haza vele. Fe­lesége azon­ban in­do­ko­lat­lan­nak találta a költe­kezést, sze­rin­te jobb lett vol­na arra a pénzre gyufát meg szap­pant ven­ni, s csak a közelgő búcsúra való te­kin­tet­tel nem lett ve­sze­kedés a do­logból. Mind­egy: Ács Jenő azt gon­dol­ta, fel van készülve, me­het, ha men­nie kell.
Ahogy a front­ra érke­zett, első dol­ga az volt, hogy kabátja bélésére rávarrt egy zseb­szerűséget, ami­be a füzet be­lefért. Ami­kor végre helyén volt a „pajzs”, úgy érez­te, ki­tolt a háborúval. Mit a háborúval: az egész világgal! És ettől kezd­ve min­dig ott vi­sel­te a füze­tet a szíve fölött: ami­kor ro­ham­ra kel­lett men­ni, ami­kor tétlenül he­ver­tek a dek­kung­ban, ami­kor et­tek, vagy lőszert véte­lez­tek. Idegőrlő állóháború volt ez, sok­szor na­po­kig ros­to­kol­tak a lövészárkok­ban, máskor egy véres ro­ham­mal el­fog­lal­tak néhány el­lenséges állást, vagy éppen fölad­tak néhányat. És körülötte hull­tak a bajtársak, számo­lat­la­nul. Őt azon­ban el­kerülte a halál. Oly­kor meg­ve­re­get­te a szíve fölött rejtőző füze­tet, s el­mo­so­lyo­dott.
Ere­de­ti­leg nem volt szándéka írni belé. So­sem sze­re­tett ce­ruzát fog­ni a kezébe, iz­zadt tőle a te­nye­re, foly­ton eszébe ju­tot­tak azok a körmösök-te­nye­re­sek, me­lye­ket Ant­al­ffy tanító úrtól ka­pott. Miféle macs­ka­ka­parás ez, te Ács?!, vissz­hang­zott most is a tanító úr hang­ja a fülében. Mit gon­dolsz, ki fog­ja a te dibdáb betűidet ki­ol­vas­ni? Ács nem gon­dolt sem­mit. Ak­kor se, most se. De va­la­mi­vel agyon kel­lett ütni az időt. Ami olyan las­san akart tel­ni oda­kint a fron­ton. Amiből minél többet akar­tak ma­guk mögött tud­ni, mert úgy vélték, annál ke­ve­sebb van hátra, annál köze­lebb ju­tot­tak a ha­zatéréshez. Miközben a lövészárok­ban la­pul­tak, s az el­lenség mozgását lesték, kínjuk­ban min­denfélét kitalálták. Volt, aki gyu­faszálat rágcsált, mások fa­rag­tak ba­jo­nett­je­ik­kel (ot­rom­ba, sem­mi­re se jó fa­ragványo­kat); megint mások gom­bot varr­tak, csa­tot fényez­tek, ruhát stop­pol­tak, szi­var­csik­kel ke­res­ked­tek, or­rot piszkáltak, puskát pu­col­tak – és so­rol­hatnánk.
Ács Jenő pe­dig… Ami­kor először húzta ki belső zsebéből a füze­tet, resz­ke­tett a keze. Mert hát nem is sza­bad­na. An­nak a füzet­nek ott len­ne a he­lye. Aztán ki­egye­zett magával, hogy csupán pár perc­re. Ki­nyi­tot­ta az irkát, megnyálaz­ta a tin­ta­ce­ruzát, s csak me­redt bambán a lap­ra. Aztán vissza­tet­te. Aztán újból elővet­te, s száját össze­szorítva ismét meg­próbálta. Resz­ke­teg, dülöngélő betűk kerültek a lap­ra. Közben a lövészárok fölött oly­kor elhúzott egy-egy kósza srap­nel. Meg­dol­go­zott min­den szóval, kar­ja görcs­ben, te­nye­re csu­pa lu­csok:

Piave, 1918. június 2. Nem hittem volna, hogy ezt is megérem írásra adom a fejem. A kaszanyél valahogy jobban ált a kezemben mind ez a tintaceruza. De hát valamit csak kell csinálni. Egy ideje a tábori posta se jő úgy hirlik má nem tart sokáig a dolog. Csak mehessünk má innen. Több mind négy hónapja itt rostokolok eddig kitartott a jó szerencsém, tán csak nem hagy el ezután se. Vágási Jani a priccsszomszédom gyanakodva kérdezte meg mit körmölök. Tudja a fene mit. Ő szipkákat farag. Szivarja ugyan régóta nincs már, de azt mondja még lehet.
Mi­kor ed­dig ért, in­gerülten össze­csuk­ta a füze­tet, s vissza­tet­te a szíve fölé. Jobb he­lyen van ott, gon­dol­ta megkönnyebbülten. De másnap újra elővet­te. Har­mad-ne­gyed­nap ismét. És min­dig írt bele va­la­mit. Hogy például mi volt az étel az­nap, vagy mit enne, ha ott­hon len­ne, vagy hogy mi­lyen le­het az idő oda­ha­za, s csu­pa ilyen csacs­kaságot. Például:
(…) Kedves Ilonkám erősen hiányoztok itt nekem. Már jól benne járunk juniusban, eddig érik otthon a fosóka szilva. Milyen finom gombocot szoktál te csinálni azzal. Biztosan most is csinálsz a gyermekeknek. Jenőke vadolja a legjobban, az utolson mindig összeveszik Marcival, Piroska nincs oda olyan nagyon érte.
Érde­kes, hogy a háború ala­kulásáról alig-alig írt; a június 15-16-i véres har­cok­ra csak egy félmon­da­tos utalást tett: az utolsó rohamunkat is visszaverték visszavonulunk a régi állásainkba. Mint­ha tu­da­to­san kerülte vol­na a témát. Egy későbbi be­jegyzésében azon mor­fondíro­zik, mit is meséljen erről az egészről a gyer­me­ke­i­nek, ha majd hazaér:
(…) Jenőke fog a legharamabb kérdezni. Ő a legkíváncsibb a pitykézést is ő tanulta meg a leghamarabb. Hányat lőtt le az ellenségből édesapám? Sokat fiam sokat. S hát tényleg olyan nagyok azok az ágyugolyók? Azok igen fiam. Egyszer láttam, ahogy az egyik ágyugolyónk levitte egy taljánnak a fejét. Nem volt rest utána szaladt, csirízzel megkente s visszaragasztotta de akkor vette észre, hogy nem jól tette föl hanem hátrafelé. Volt is kacagás… Tényleg volt? kérdezi majd a fiam s én bólogatok s odavágok a szememmel erre ő először durcás képet vág mert hát mért akarom én a bolondját járatni vele asztán vigyorogni kezd.
Írásai alapján ki­egyensúly­o­zott, jó kedélyű em­ber­nek tűnik Ács Jenő – per­sze, azért nem kell svej­ki al­kat­ra gon­dol­ni –, akit nem borított ki könnyen a so­ka­dik, értel­met­len hadiárok-ásás, a géppus­ka-ke­re­pelés, a tüzérségi üte­gek ugatása, vagy az éhezés. Súlyának ala­kulásáról például ilyen manírban ír:
1918. június 20. Tegnap a doktorok felmérték az egésségűgyi álapotunkat. Tudhatták volna felmérés nélkül is, hogy gyatra. Ilyen élelmezés mellett mire számitottak? Megállapitották, hogy két kilóval kevesebb a legénység átlagsúlya, mind egy hónappal ezelőtt. Tudtam én ezt felmérés nélkül is: a nadrágszíjjamról. De bánja a fene. Legalább könnyebb a járásom. Ha othon volnék, milyen jól tudnám nyőni a búzából a tarackot. (…)
Egyvégben az ott­ho­ni munkák jártak a fejében, számon tar­tot­ta, mi­kor mit kell végez­ni a mezőn, s tépelődött magában, va­jon nélküle bol­do­gul­nak-e:
(…) Ilonkám a törökbúza immár nagy ne edd magad amiatt, hogy harmadszor nem sikerült megkapálni, hadd el s láss neki a szénázásnak. Eddig olyan kövér a fű, hogy herseg belé. Marcinak már adhatsz kaszát a kezébe, megbírja jó erős legényke. Jenőkét majd megtanittom én. A gerebjéket is meg kéne nézni ahol foghíj van azt pótolni. Persze mindennel te se érhetsz el tudom jól. Fájin asszony vagy de mégiscsak asszony. Ha végre immár otthon lehetnék a hétszentségit.
Máskor azon ke­ser­gett, a sok értel­met­lenül el­fecsérelt idő alatt mi­lyen jól el tudná végez­ni a be­vo­nulás mi­att félbe­ha­gyott dol­ga­it. Min­den mon­datán az süt át, hogy a háborút csak egy kis kény­szerű kitérőnek tart­ja, mely­nek rövi­de­sen vége sza­kad, s az ő élete visszatér a régi kerékvágásba:
(…) Ami azt illeti értelmesebb elfoglaltságot is el tudnék képzelni magamnak mind ez az írogatás. A hám javítatlanul maratt, most bezzeg volna időm megvarni. Persze othon kellett volna megcsinálni, de olyan hirtelen jött a behívó. Bár tuttuk, ha igy menyen tovább előbb utóbb mind sorrakerülünk. A vendégoldalt se tudtam megcsinálni a szekérhez. A kaszákat is meg kellett volna verni. De hiába a parancs az parancs. Csak tudnám mért volt olyan sürgős nekik. Igazán elintézhetnék, nélkülem is ezt a háborut.
Ács Jenő privátban pa­raszt­em­ber volt, olyan, akit az egy­szerű jelzővel szok­tak il­let­ni. A saját világában jól el­iga­zo­dott, a háborúban azon­ban csak kallódott ő is, bárhogy próbált ügyes­ked­ni. Azokról azon­ban, akik mind­ezt felülről intézik, meg­volt a véleménye. A felső had­ve­zetés ek­kor már sejt­het­te, a háború nem nyer­hető meg, de igye­kez­tek fenn­tar­ta­ni a nye­reség le­hetőségének látszatát. A tisz­tek oly­kor min­denféle pro­pa­gan­da-újsággal, szórólap­pal látták el Ács Jenőéket is, me­lyek­ben az el­lenség mérhe­tet­len vesz­teségeiről, a néme­tek har­ci si­ke­re­iről, az osztrák-ma­gyar erők ma­kacs el­lenállásáról, és a hátország lel­ke­sedéséről írtak. Ács Jenő elképed­ve állapítot­ta meg, mi­cso­da ha­zugságo­kat le­het ki­ke­ver­ni a betűkből. Nézte a sok te­le­nyom­ta­tott ol­dalt, s az az érzése támadt, az ő pár gir­be­gur­ba mon­da­ta többet ér.
(…) Ha jól emlékszem otthon legutóbb Szent György napkor járt ceruza a kezembe amikor a számadó juhásznak átadtam a juhokat a kiháló csordába. Felírtam a gerendába, hogy 26 juh, 24 bárány, 6 mióra, 2 kos, ezt a bacsa is felrótta magának aztán kezet fogtunk s el volt végezve a dolog. Itt mind olvastatják velünk ezeket a lapokat, fáintoson futnak benne a betük s a számok az már igaz. Csak kiismerni nem tudja magát közöttük az ember.
Ahogy múltak a na­pok, he­tek, egy­re gyak­rab­ban vet­te elő füzetét. Az írásban némi gya­kor­lottságra tett szert már, így a be­jegyzések egy­re hosszab­bak let­tek, a mon­da­tok is gördüléke­nyeb­bek. Örömét lel­te ab­ban is, hogy újra­ol­vas­ta a korábbi íráso­kat, oly­kor javítgat­ta, kihúzott, be­tol­dott, írásje­le­ket próbált pótol­ni. Las­sanként – a sors iróniája – arra ébredt, hogy félti füzetét, vagy­is az írásait! Erről tanúsko­dik egyik utolsó pia­vei be­jegyzése:
1918. július 2. Úgy hírlik pár nap mulva átirányitják a hadosztályunkat a francia frontra. Immár ha eddig a taljánok golyói nem tettek kárt bennem, tán az ánglusoké se fognak. A Jóisten s ez a fűzet csak megvéd a bajtól. Ami azt illeti ezért a fűzetért is kár volna, nem mindha ki tudja mi volna benne. De ha tényleg meg kéne fogjon valami eltévedt golyót, az bíztosan szétszaggatná, olvashatatlanná téve az írást, s akkor potyába menne ez a sok körmölés. A fene a jódolgát annak aki ezt az egész háborut kitalálta. Persze ha választani kellene akkor inkább a fűzet vesszen, mind én de a legigazibb az volna ha a fűzet is én is megúsznánk. (…)
Az új hadszíntér új iz­gal­ma­kat ho­zott, az it­te­ni be­jegyzésekből többek között az derül ki, hogy a ka­tonák – jobb híján – szin­te vetélked­nek a családjukról való mesélésben:
1918. július 11. Verdun. Egyhetes szoktatáson vagyunk mielött bevetnének az újabb ántánt seregek ellen. Nem tudom mit jelent a szoktatás: azt é, hogy megtanuljuk, hogy kell beszíni a mustárgázt. Egyelőre ugyanis nem csinálunk semmit, csak dekkolunk a németek által hátrahagyott állásokba. Az ellátás itt se jobb, a tisztek ugyanolyan idegesek, olyan mindha Piavénál lennénk. Ma egyéb dolgom nem volt egy órán át hallgattam Vágási Janit, a családjáról mesélt. Már megint. Lassan mindent tudok róluk. Négy gyermeke van két fia s két lánya mondja büszkén mert tudja, hogy nekem csak három. De az ő két lánya nincs olyan mind az én Piroskám egymaga az hétszentség. Olyan lekváros derelyét, mind az ő asszonya senki sem tud, mondja. Megnézném az arcát, amikor megkóstolja az én Ilusomét de meg ám. (…)
Az, hogy ő rend­sze­re­sen íro­gat füzetébe, a többi ka­tonának is feltűnt. Egye­sek hec­celték, hogy mire jó az, mások álmélkod­va nézték, hány ol­dalt teleírt már. Olyan is volt, aki megkérte, említse meg az ő nevét is. Úgy látszik, öntu­dat­la­nul a leg­egy­szerűbb em­ber is áhítoz­za a hal­ha­tat­lanságot.
(…) Ma örségváltás után megkeresett Szabó Gazsi akivel már Piavéban összebarátkoztunk, hogy ha már olyan jól megy az írás nekem, írhatnék a nevében egy szép levelet a családjának. Megnyugtattam, hogy ne törődjön a tábori posta itt se jár erre azt mondta nem bánja azt a levelet csak úgy betenné a kabátja zsebébe, s az olyan jó lenne. Ki tudja melyik tömegsírból kaparják ki egyszer. Azt válaszoltam azt a levelet akkor neki kell megírja, olyan lesz amilyen lesz. Egésszen elszontyolodva nézett rám, bár egy fűzetlapot adhatnál akkor mondta némi szemrehányással a hangjában. Nekem ennek a füzetnek mind a száz lapjára szükségem van akartam mondani, de aztán megsajnáltam kitéptem egyet s a kezébe nyomtam.
Azt gon­dol­hatnánk, az efféle pa­raszt­em­be­rekből tel­je­sen hiány­zik a ro­man­ti­ka, s hogy a sze­re­lemről csak szemérme­sen, madárnyel­ven tud­nak beszélni. Nos, túl sok lángoló szen­vedélyű be­jegyzést valóban nem ol­vas­ha­tunk Ács Jenő naplójában – amint följebb is láthat­tuk, fe­leségére elsősor­ban mint gyer­me­kei anyjára vagy az élet­szer őrzőjére gon­dol –, de azért egy-egy el­ej­tett mon­da­tocs­ka csak akad itt-ott, ami arra en­ged követ­kez­tet­ni, hogy a meggyötört test is megszólal néha.
(…) Az éccakák nehezek. Csupa nyögő álmában fogát csikorgató ember van köröttem. Vajon én is ilyen vagyok amikor aluszok? Még szerencse hogy rövid ideig tart a dolog, olyan gyorsan jön az őrségváltás vagy egy újabb riadó, hogy sokszor az ember úgy érzi még le se hunyta a szemét már kelni kell. Közbe mindenfélét összeálmodok. Csak úgy futtába. Van úgy, hogy abba riasztanak belé, hogy Ilonkát fogom a karjaimba. Érzem milyen jó puha és meleg. S én pedig hogy át vagyok fórósodva. Aztán csak megmarkolom a puskát, s lódulok. Már bőg a tűzérség, üvöltözés parancsszavak csattognak, már leadtam pár lövést vaktába, de még mindig az asszony jár az eszembe. Ej Ilonkám, ha átölelhetnélek, s fejemet beletemethetném jó meleg kebeledbe, milyen jó is volna az. (…)
A be­jegyzésekből jól látható: a har­cok szünetében elég so­kat beszélget­nek a ka­tonák. Ezek több­nyi­re csöndes, négy szem közti vagy kis­cso­por­tos beszélgetések vol­tak, me­lyek elsősor­ban a felgyűlt feszültségek le­ve­zetését, a félel­mek, az értet­lenségek, a honvágy ki­be­szélését célozták.
(…) Ma megkérdezte Stromm Feri én ilyennek képzeltem e el a háborut, mert ő nem. Mert hogy szerinte valamit nem jól csinálunk. S hogy így sohase lesz vége, nincs semmi haladás. Ha rohamra menyünk a sok por meg lőporfüst miatt alig látjuk az ellenséget csak lövöldözünk összevissza. Olykor megrohamozunk egy hadiárkat, ahonnan rejtőzködő taljánok döfködnek kifelé a bajonettjeikkel hogy kibelezzenek, máskor mi bújunk meg patkány módjára a sánc mélyén, s döfködünk kifelé. Valami nem jól van így erősködött Stromm Feri mert mindent ugyanúgy csinálunk mind ezek odaát még a sáncaink is pont úgy vannak kialakítva. S akkor így hogy lehessen győzni. Valami mást kéne kitalálni. Az volna jó szerinte ha kiállnánk egymással szembe, s megküzdenénk rendesen s aztán legyen vége a dolognak. Hogy lehessen már hazamenni. Én csak annyit mondtam, hogy az ilyesmit úgyse mi dirigáljuk vannak nálunknál okosabb emberek odaföl akik eligazitsák a dolgot. Nekünk elég ha vigyázunk magunkra hogy ne kibelezve végezzük. (…)
További hosszú he­te­kig ve­zet­te Ács Jenő a naplóját. A verd­uni csatározások, ha le­het, még vére­seb­bek és értel­met­le­neb­bek vol­tak, mint a pia­ve­i­ek. A had­moz­du­la­tokról Ács Jenő továbbra is ke­ve­set írt. Így ha va­la­ki az ő naplójából próbálná re­konst­ruálni az ot­ta­ni hadi történése­ket, nem sok­ra men­ne. Ilyen a történe­lem alulnézetből? Ilyen – vagy még ilyen sincs.
1918. július 24. Ha nem írogatnék ebbe a fűzetbe nem tudnám hányadika nem én. Egyik nap olyan mind a másik. Lövünk, fedezékbe húzódunk, temetünk, pihenünk. Támadásra már nem vezényelnek csak védjük állásainkat. Ami feltűnt: újabban a tisztek már nem mondogatják, hogy a végső győzelmet jöttünk kivívni. Úgy hírlik abba már a németek se hisznek. Úgy hírlik, a bulgár front összeomlott. S a török is. Csak azt tudnám mi akkor mit keresünk itt. Ma számoltam ki, ötvenkettedik napja kezdtem írni ebbe a fűzetbe, minden nap valamit. Ez azt jelenti, hogy negyvenhét lapom van még (egyet ugyebár kitéptem). Tegyünk egy alkut, Istenem. Azt a negyvenhét napot még becsülettel kiülöm én, de utána eressz haza kérlek. (…)
Be­jegyzéseiből so­kat­mondó követ­kez­tetése­ket le­het le­von­ni a se­reg moráljának romlásáról.
A tisztek ma azzal vertek ki a fedezékeinkből, hogy lóduljatok az anyátok istenit a haza hálás lesz. Én a magam résziről úgy vagyok evel hogy hála se kell köszönöm szépen hagyjanak békibe. Lassan ide döglünk mind, s akkor hol a haza, jóccakát. De különben dögöljön aki akar, dögöljön aki azért jött mert én nem. Igaz ahogy igy elnézem a többieket egyik se nagyon pájázik a hősi halott szerepre. Már azok persze akik még életbe vannak. Mert biza elég sokan elhullnak. A mi századunk például már ötven embert se számlál. A tisztek mind ígérik, hogy nemsokára feltöltik a létszámokat de szerintem abból nem lesz semmi. Egyesek azt mondogatják, bíztos összevonnak a tizenhatosokkal mert azok is már alig vannak vajegyen. Fogyogatunk rendesen. Magunkban találgatjuk vajon ma ki következik s imádkozunk csak ne én édes Istenem. Hallottuk, hogy a hozzatartozókat úgy értesitik: hősi halált halt. Hát köszönöm szépen az ilyen hősiességet. (…) Valamiért nem igen akarózik rohamra indulni senkinek se. Naphosszat itt az árok méjin ücsörögnénk. Piávénál még nagyobb volt a lelkesedés ott szöktünk ha megszólalt a kürt, itt most valahogy mindegyik a másikra vár (…)
Túl sok pa­nasz, elége­det­lenség egyébként nem csendül ki az írásokból. A hely­ze­tet re­konst­ruálva pe­dig tud­juk, lett vol­na oka az elége­det­lenségre Ács Jenőnek is. A szakértők azt állítják, az ilyen szto­i­kus, nyu­godt vérmérsékletű em­be­rek­nek a leg­job­bak az esélye­ik a túlélésre (álló)háború esetén.
Csak ez az állandó bűz ne volna a többi még megjárná. Először azt hittük ez a mustárgáz, s be voltunk ijedve, most má tudjuk hogy csak a sebtében elkapart hullák szaga keveredik a lőporfüsttel. Némelyek nedves rongyot nyomnak az orruk elé állandó jelleggel. Állítólag gázálarcra is adtak le igénylést a tisztek de még nem volt kiutalás. De hát mért lenne kiutalás pont gázálarcra. Mindegy szivjuk hogy foggyon. Nagyapám azt mondaná lepkefing fiaim. Csak nagyobb bajunk le legyen. Én már azt is kitaláltam valami jó szagra kell gondolni. A friss mákos bájgli szagára például, amikor Ilonkám boritsa ki a tepsiből. (…)
A féle­lemről, ami pe­dig min­den­na­pos vendégük le­he­tett, szintén kevés szó esik. Per­sze, azért egy-két fel­vil­lan­tott történet­mor­zsa súlyos tragédiákat sej­tet.
(…) Jó Sanyi ma azt mondta őrségváltáskor hogy csinálni kellene valamit. Hogyhogy csinálni kellene mondom mert nem értettem mire gondol. Hát hogy legyen vége hamarébb. Mi a fészkes fenét csináljunk mérgelődtem neki repülni nem tudunk tán ássuk é még méjebbre magunkot mind az ürgék. Fejét ingatva nézett rám hogy ő nem úgy godolta. Hát hogy no. Mert hogy ő nem bírja tovább. Úgy hallotta, kézigránát a szájba az a legbíztosabb megoldás. Hogy a tizenhatosoknál már sokan. Le kell gugolni s előrekucorodni. Félbeszakitottam, az iskoláját a fejednek hát mért szült téged az anyád. Nem azért hogy élj? Csüggetten rázta a fejét faképnél hagytam.
Au­gusz­tus elején egy­re több ame­ri­kai ka­to­na érke­zett a térségbe, a német és osztrák-ma­gyar vo­na­la­kat egy­re job­ban szétzilálták, egy­re job­ban vissza­ve­tették. A tüzérségi, légi és em­be­ri túlerő le­hen­gerlő volt. Ács Jenő eb­ben az időszak­ban írt be­jegyzései rend­szer­te­le­neb­bekké, kap­kodóbbakká váltak:
(…) Újabban naponta kétszer is visszavonulunk. Lassan írni sincs időm nem is nagyon merem kivenni a fűzetet a kebelemből. Csak tudnám, hogy az asszony be tudta é fejezni valahogy az aratást, sokkal nyugodtabb volnék.
Csa­pa­tuk ek­kor­ra a tel­jes morális meg­sem­misülés szélére ju­tott, de erről ő va­la­hogy nem akart tu­domást ven­ni. Így tar­tot­ta magában a lel­ket:
(…) A minap Vágási Jani megkérdezte ha már annyit körmölök azt leírtam é már milyen érzés meghalni látni egy bajtársat. Csak a fejemet ráztam meg, hogy ilyesmivel nem foglalkozom. Nem akartam forszírozni a dolgot mert láttam milyen ingerült. Mostanában már nem farag szipkákat csak lyukas fogait szivogatja. Azt mondta már nem bízik abba, hogy élve hazakerül. Azt válaszoltam ne gondoljon erre. Még huszonhét napom van édes jó Istenem.
Aztán ahogy az események még job­ban fel­gyor­sul­tak, a na­pok és la­pok kezd­tek elcsúszni egymástól, vagy­is a na­pok tel­tek, de a la­pok alig. Ács Jenő nem tud­ta, a Jóis­ten­nel kötött al­kuját ez be­folyásol­ja-e. Ha néha pár perc­re elővet­te a füze­tet, egy­re el­fogódot­tab­ban nézett rá. Sebtében le­ka­part pár sort, aztán végig­simított a la­po­kon, s vissza­tet­te helyére. De az írást gon­do­lat­ban foly­tat­ta – éjjel is, nap­pal is.
Ha hazaérek az első dolgom az lesz, hogy megcsókolom a gyermekeimet aztán Ilonkámat. Aztán kimegyek a pajtába megveregetem a Csinos morját s szívok egy kicsi szénaszagot. Csak már ott tartanánk. Lassan vége lesz. Már nincs sok hátra, hálistennek.
Szep­tem­ber 3-án aztán Ács Jenő el­esett – egy ame­ri­kai golyó járta át szívét. Talán írás közben ütöttek raj­ta, nem volt ide­je vissza­ten­ni füzetét a belső zsebébe. Talán nem is akar­ta? Immár nem lénye­ges. A füzet, néhány je­lentéssel, nyilvántartással, ha­lott-lajst­rom­mal és hadműve­le­ti terv­vel egye­tem­ben túlélte a háború for­ga­tagát, és ha­za­került. A Honvédel­mi Mi­nisztérium levéltárában ma is ol­vas­ható.

In: Hol­nap An­tológia. Hol­nap Kiadó, Bu­da­pest, 2014. / eirodalom.ro