Retusálatlan Besszarábia-kép erdélyi lapokban
A román Geo Bogza és az erdélyi Asztalos István kortársak voltak. Talán még jól ismerték is egymást. Esztétikai eszményeikben is rokoníthatók: mindketten elkötelezett hívei voltak az emberközeli valóságmegismerésnek és -ábrázolásnak. Hivatásszerűen végzett, legtöbbször köznapi szállítóeszközökön, de akár gyalog is megtett utazásaik nem maradtak nyomtalanul írói munkásságukban.
Érdekes módon abban is „rokonlelkeknek” mutatkoznak, ahogyan a huszadik század derekán, más-más élethelyzetben ugyan, de fölfedezték maguk – és az olvasók – számára az (ideig-óráig) Nagy-Romániához visszatért Besszarábiát. Geo Bogza Ţări de piatră, de foc şi de pământ (Kőből, tűzből, földböl lett országok) c. könyve 1934-ben jelent meg s az akkoriban divatozó idealizált hazakép helyett az ellentmondásoktól feszülő valóságot, az elmaradott romániai viszonyokat rögzíti, keserű társadalomkritikával. Előszeretettel vizsgálódik a periférián, a szegénység és elmaradottság díszletei között, útba ejtve egyebek mellett Besszarábia jellegzetes tájait is.
Asztalos István román állampolgárként katonai szolgálatát élte át Besszarábiában, amelynek nyomán megszületett A szakáll című kisregénye. A realista, a sajátos besszarábiai viszonyokat csöppet sem kendőző ábrázolásmódja miatt az Asztalos életművéből kiemelkedő kisregény hosszú éveken át rejtve marad, s először az 1943-1944 között Kolozsvárt megjelenő Termés c. negyedévi folyóiratban látott napvilágot, majd 1945-ben könyvalakban is megjelent. A Geo Bogza-féle riportba oltott Besszarábia-kép köszön vissza lapjairól, irodalmi feldolgozásban – ugyanarról az esztétikai és szellemi meggyőződésről fakadt realizmus kötelező igénye vezeti mindkét író tollát, a valóság kendőzetlen kimondása pedig mind a román, mind a magyar irodalom viszonylatában értéktartományi telitalálatot teremt.
Nem véletlen, hogy a kolozsvári Korunk folyóirat következetes rokonszenvvel mutatta be Bogza írásait – a besszarábiai beszámolók mellett mócvidéki bányászriportjait is – a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben. (cseke gábor)
Geo Bogza: LIPNIK-ÁTÁKI*
A román államvasutakra maradt ez a kincs. Lehet, hogy a Lipnik-Atáki vasúti szakasz a legszebb egész széles Beszarábiában, de a legfurcsább is az egész tartományban, annyi bizonyos. A sínpár a Dnyeszterhez igyekezik, utját azonban rengeteg óriási gödör állja el. Hidak nincsenek, a vasut úgy csuszik, furakodik e szakadékok között, mint a kigyó.
Kanyarog a földlyukak peremén, halad néhány kilométert, aztán visszatér szinte ugyanarra a helyre, ahonnan kiindult, csakhogy a gödör másik oldalán; majd jobbra fordul, balra csavarodik, ide, oda, ugy ahogy csak egy folyó tud a világon: a Prut. A furcsa az, hogy a vonat szerpentin-utat követ, de nem valami hegyoldalon — a sík mezőn. Az a nehány személyszállitó bárka, amely a szerelvényt alkotja, szakadatlanul ring, a töltésvonal menetét követve. Olyan a vonat, mint a kutya, amely forog maga körül és mindegyre a farkához kap.
Végül ennek a játéknak is vége. A vonat nemsokára állomásra ér.
Ez Átáki, holtpont. De nem Átáki kedvéért épitették ezt a vasutvonalat. Régesrégen ez a sínpár volt Oroszország minden összeköttetése Nyugattal, Csernoviccal. Aztán a Dnyeszter-hidat levegőbe röpitették és a Lipnik-Atáki vasuti szakasz ugy maradt, mint a letépett kar. Mégis ennek a vasuti szakasznak értéke van, külön jelentősége. Nem kereskedelmi — hadászati jelentősége. Nem úgy hadászati, ahogy a katonák értik, hanem hadászati a természettel szemben, mostohaságaival, alkalmatlankodásaival szemben, amelyeket sikerült legyőznie.
Az eddigi kigyóut csak a mű nyitánya. Most igazolódnak be fotóriporter barátom szavai, aki szerint az utas, aki Lipnik és Atáki között halad, Svájcban érezheti magát. Csakugyan, ki hitte volna, hogy Beszarábiában hegyek is vannak? Természetesen miniatűr hegyek, de hegyek.
A Lipnik-Atáki vasuti szakasz természeti látványok valóságos ékszerdoboza. Az utas meglepődik. Azt hitte, hogy Beszarábia fensik. Amikor aztán elér a Dnyeszterhez, hegycsúcson találja magát, anélkül, hogy akár egy centiméternyit is hágott volna hegyre. Az eddig sik föld egyszerre süllyedni, omlani kezd, barlangosodik, üregesedik, völgyeket alkot. A vonat tartja magát egy ideig, aztán ott, ahol a völgyvonulatok útja tisztul, maga is lassan, óvatosan ereszkedni kezd a kialakult egyetlen mély és széles völgybe. Kétszáz méter után: állomás. Állomás, kőépület, tátongó szakadék szélén. A völgymélyben, mintha az égből esett volna le oda, falu. Az állomás és falu között nincs, aki jőjjön-menjen. Állomásfőnök sincs.
Régen, egyszer volt az is. De egy éjszaka onnan, a Dnyeszter tulsó feléről emberek jöttek át és megölték. Sirja ott domborul régi hivatalahelye, az állomás balján. Sírja előtt fekete márványkereszt. A nevet őrző jel előtt pedig, közvetlen közel: a szakadék.
A vonat csikorgó fékekkel megindul le a meredeken. Balfelől, északi irányban mészkőhegyek sora nyilik. Ráncosak, néhol világitó fehérek, zsúfoltak és köralakuak és minél lejebb ér a vonat, annál nagyobbra nőnek.
Valószinüleg, hogy egész Beszarábiában, természetesen a Dunadelta kivételével, ez az északi táj Lipnik és Atáki között az egyetlen, amely megfelel a szabályszerü és a szabályokhoz ragaszkodó turisták igényeinek, azoknak, akik a szó megszokott értelmében kivánnak érdekeset látni.
Azok számára, akikre az utazási irodák létüket alapozzák, azoknak, akik szeretik a tájképes mintaplakátokat, lehetne ilyen rajzos, színes utazásra ingerlő propaganda-ragaszképet késziteni a Lipnik-Atáki szakaszról is.
Itt a kirándulóknak elég alkalma nyilhat arra, hogy elragadtatásukat hangosan nyilvánitsák, hogy használják messzelátóikat és fényképezzenek.
A Dnyeszter néhol valószinütlen módon kiszélesedik, ugy, hogy az első pillanatban hegyek közé ékelt tónak hinné az ember. A vonat a folyam partján lassan lefelé ereszkedik. Ahogy leérkezik a magasból és a víz vonalához alkalmazkodva vizszintes helyzetbe kerül, a vonat olyan mozdulatot tesz, mint a repülőgépek, amikor földet érnek. Ezután a vasut. Atákiig, a lejtős terepen végig, a folyam mellett halad. A hegy nagy fala és a folyam morajló vize között az út, ha nem is oly megdöbbentő, mint eddig, de azért az érdekességnek sincs hijján. Az út mellett folyik a Dnyeszter vize és azon tul, alig néhány méterrel az már Oroszország.
A lóra, amely az uton halad, a folyamhoz inni jött, libára feszült érdeklődéssel tekint mindenki. A ló is, a liba is a Szovjetből való. Az ut a Dnyeszter és a Szovjetunió mentén nem tart többet egy fél óránál. Ez a beszarábiai vasutvonal egyetlen Oroszországgal szomszédos szakasza. Nemsokára a sinpár mezőre fut. Balra fordul és egyenesen a Dnyeszternek tart. De megáll, megakad, nem mehet át a vizen. A hidat felrobbantották. A Románia felé eső rész a vizbe zuhant. A vasgerendákat meghajlitotta, összetörte, forgácsokra zúzta a dinamitrobbanás. A szovjet föld felé eső hidrész sértetlen. Ugy maradt a levegőben, mint a kinyujtott kéz.
*
A dolog ugy áll, hogy ez az Átáki nevezetű helység, amelynek földjére most először léptem életemben, akkor lett önálló vásárhely, amikor Beszarábia visszatért az anyahazához. Azelőtt a vizentuli nagy városnak, Mogilewnek volt a külvárosa. Amikor a hidat felrobbantották és a Dnyeszter két homlokegyenest ellenkező világ elválasztója lett, ezek az átáki emberek ugy maradtak itt, mint a tó halai, ha a viz elfolyt felőlük valahova. Vergődnek, csapkodnak, egyik oldalukról a másikra fordulnak és mindennap meghal egy-egy közülük. Mogilewben keresték kenyerüket, onnan kapták a jó fizetést, az volt nekik a megélés lehetősége, az a vizen
tuli város. De Mogilewvel megszakadt minden összeköttetés. És Átáki, a nyomoruságos mahala azóta haldoklik.
Huszonnégy órát akartam maradni Átákiban , hogy megmosdjam, megpihenjek és hogy véget vessek bőröm rettenetes megpróbáltatásainak. Néhány éjszakát férges kozsokokon töltöttem beszarábiai falvakban, világvégen. Átáki ezzel a pihenéssel szemben, amelyről egész uton álmokat szőttem, az első pillanattól kezdve elutasitó magatartást tanusitott. A vonat lepra-marta, agyaggal vakolt, málásnak indult, dülőfélben levő házak előtt állott meg. Minden olyan rettenetesen csúf volt, oly szegényesen sivár, hogy elhagyott a kedvem, nem kivántam se élni, se álmodni, se pihenni térni.
Ahogy leléptem a vasuti kocsi lépcsőjéről, egy szakállas öreg sietett hozzám: — Uram, nincs szüksége szállodára? — Szállodára? Csak arra volt szükségem.
— Szállodát akarok igen, de aztán a legjobb legyen Átákiban! Az öreg vizenyős, ámuló, riadt tekintete összejárta arcomat. — A legjobb, uram, azt mondja? — Valami indulat lett urrá rajta, elszorult a szive. — Itt van jó szálloda. De legjobb az nincs.
Remegő keze felöltőm és bőröndöm után kapott. Elővigyázatosan elvontam előle. Magam akartam szálloda után nézni, lássam, melyik a legjobb. Utolsó éjszakáim önzővé és követelőzővé tettek. Az utat kérdeztem az öregtől, merre mehetek be a városba. Megmutatta. Elindultam a szennyes, gödrös uton.
Néhány lépés után éreztem, hogy az öreg nyomon követ. Követett, ugy nézett utánam, mint ahogy a kóbor eb tekint arra, aki talán gazdája lesz.
Megálltam, megvártam. Ez az öreg nem volt olyan akármilyen ember. Kifogástalanul volt öltözve, a legjobban öltözött ember volt egész Átákiban. Fekete bársonygalléros, dohányszinű szalonkabát volt rajta, nadrágja vasalt, gummisarku cipője kifényesitett, kalapjaszőre megkefélt. De volt valami gyászosan komor ebben a kifogástalanságban, valami panoptikumba való merev, viaszos élettelenség. A ruhákról lerítt, hogy évtizedesek, ódonak, (egy régi ruha, amit megkimélnek, gondosan, becézve tisztitanak szivszoritóbb, mint egy régi piszkos ruha; egy öreg koldusra jobb lett volna nézni, mint erre a kimért választékossággal öltözött urra, aki — jól lehetett látni — esett össze az éhségtől.) Láttam rajta: azért öltözött igy ki, hogy az állomásra jöjjön vendéget várni. Minden ruhadarabját ugy öltötte fel, hogy minél jobb benyomást tegyen arra az idegenre, akit a jó szerencse Átákiba hoz. Ennek az öregurnak az alázatossága és szomorusága, melyből mégsem hiányzott a reménykedés, szivbemarkoló volt. Megvártam az öregurat. Amikor mellém lépett, ujra megkérdezte: csakugyan nem akarok szobát fogadni a szállodájában?
Azt feleltem: — Magam sem tudom, meggondoltam a dolgot, nagyon lehetséges, hogy nem maradok Átákiban.
A választ ez a lelke mélyén most már véglegesen reményevesztett, bánatában szinte fuldokló öreg szó nélkül, méltósággal fogadta. Láthatta rajtam, nem vagyok egy hiten, talán attól félt kigúnyolom. Csak amikor megkérdeztem: nagyon rosszul megy-e a sora, akkor bólintott olyan elkeseredéssel, mintha rögtön vége lenne a világnak.
Mentünk egymás mellett, aztán mégis csak megkérdeztem: — Hol az Ön szállodája, uram? — Előttünk, az ucca másik oldalán nagy ház állt, üveges folyosóval. Fejével mutatta. Magánház volt, felirat, cégtábla nélkül. Arra néztem. Idegenszerű, álombavaló látványban volt részem.
A folyosó uccáranyiló üvegtáblái mögött ott szorongott, érkezésünket lesve az öreg szállodás egész családja. Az első pillanatban már rádöbbentem, hogy itt mi történik. Lépteim vesztettek határozottságukból. A dohányszinű kabátos öregur családja látott jönni minket, egymás mellett — én bőrönddel és felöltővel — (igy jön minden idegen) joggal hihette, hogy vágyuk megvalósult: vendég érkezett!
Milyen fontos lehetett nekik a gondosan kiöltözött, kikefélt családfő reggeli kivonulása az állomáshoz! Hogy sürgethették, siettethették a konyhai vén keltőóra rozsdás mutatóját, hogy legyen már vonatérkezés!
Biztosan úgy volt, hogy a legfiatalabb, legtürelmetlenebb fiu kiült az ablakba őrködni. Jönnek! Kellett, hogy ezt kiáltsa örömében. Ez akkor történhetett, amikor megpillantotta az öregurat a felöltős, bőröndös idegennel. Kiáltására az egész család az ablakba rohant.
Ez a család ott a folyosó üvegfala mögött olyan volt, mint egy fészek fecskefióka. Igy tátják ki csőrüket, igy várnak, kis szivük dobogását is visszafojtva, a pelyhes madárkák, ha feltűnik az ég azon kis körében, amely szemükbe belefér, a hazatérő, kenyérkereső öreg fecske.
Öten voltak: két kamasz fiu, két süldő lány és borzas anyjuk. Rettenetesen éheseknek látszottak, olyan nyomorultul éheseknek, hogy ki sem tudják várni, meg sem érik azt a pillanatot, amikor megszállok náluk, kiveszem a szobát és fizetek. És én tudtam, hogy nem szállok meg náluk. Lassitottam, kinosan igyekeztem kitolni azt a percet, amikor ellépek előttük és tovább megyek. Az oldalamon az öreg még mindig hallgatott. Aztán mikor a háza elé értünk, még egyszer intett: — Ez az, ide jöhet, ha mégis hozzám akarna szállni.
De nem álltam meg.
Az az elszörnyedés az öt arcon! Az a rettenetes csalódás! Az öreg porig sujtva bement a házba. A fiuk szeme kidagadt, mint azoké, akik gáztól halnak meg. Fél perc mulva, amikor félve, lopva visszatekintettem, még mindig ott állottak, az üvegfal keretében, megdermedten, mintha valami szerencsétlenség történt volna velük, robbanás, pusztulás, kataklizma. Valami, amit sohasem lehet elfelejteni.
Légüres térben jártam.
Kocsiba vágtam magam és a Dnyeszter mentén elmenekültem Szoroka felé.
*Átáki – mai nevén helyesen: Otaci (ejtsd: otács). A helység jelenleg város Moldova Köztársaságban.
Önálló fejezet a kitűnő román író Ţări de piatră, de foc şi de pământ című könyvéből. Forrás: Korunk, 1940/1. sz./36-43. oldal
Fordította: Salamon Ernő
Az olvasmány teljes szövege a Periszkóp portálon olvasható
Pusztai Péter rajza