— Mit utálsz a világon a legjobban?
— Erre nem lehet ilyen könnyen válaszolni. Egy kis gondolkodási időt…
— Látszik, hogy senkire és semmire sem vagy dühös. Mert akkor tudnád, hogy mit vagy kit utálsz a legjobban. Legalábbis pillanatnyilag..
— Hogy érted ezt?
— Úgy, hogy amikor az embernek ostobákkal akad össze a bajusza, úgy érzi, a butaságot utálja a legjobban. Aztán egy erőszakos portással vész össze — mint én egy egyetemi épületben, ahol a vékonydongájú, de annál nagyképűbb kapus vagy portás (hogy helyesebb?) a testi sértés kritériumát kimerítő módon próbált kituszkolni egy lányt egy teremből. A lány ugyanis zokogott, mert megbukott a vizsgán; a kis mindentudó portás pediglen, akit az ég tudja, ki hatalmazott fel úrhatnámkodni az egyetemi hallgatók fölött — látod, ezért nem ártott volna már előbb meghozni ezt a törvényt arról, hogy mi a joga és a kötelessége egy egyetemi hallgatónak —, fölháborító és vérlázító magatartása indokolására még olyasmit is felhozott, amihez aztán igazán semmi köze…
— Vagyis…?
— A portás ugyanis mellékesen tudni vélte, hogy az illető leány állítólag nem él feddhetetlen életet, és ennek — a lány füle hallatára, sőt az én fülem hallatára — a legélesebben kifejezést is adott, miközben kifelé rángatta-tuszkolta a végsőkig kétségbeesett lányt…
— Dehát hogy jön ő hozzá…?
— Sehogy. Neki parancsa lehet ugyan, teszem azt, este nyolckor vagy kilenckor, vagy mit tudom én, mikor kiüríteni a tantermeket, laboratóriumokat. De ennek a parancsnak a végrehajtásában nem alkalmazhat testi erőszakot. Különösen nem egyetemi hallgatóval — hát még hallgatónővel — szemben, aki talán mégiscsak valamivel teljesebb jogú polgára az egyetemnek, mint a portás. Figyelmeztettem egyébként, hogy a testi sértés büntetendő, s hogy ha a leány feljelenti, én hajlandó vagyok tanúskodni is; ha pedig nem ismeri a törvényeket, hát az alkotmányt csak kell ismernie…
— Mire ő?
— Ő? Nos, mit gondolsz? „Adok én neki alkotmányt!” — ordította, és megint nekirontott…
— Megverted?
— Nem. Szívesen megvertem volna de én viszont tisztelem az alkotmányt. Sajnos. Tehát békés szóval rávettem a lányt, hogy hagyja el a termet.
— Most kapok csak észbe: hogy jön hozzá ez a portás, hogy összekavarja a saját eljárását a leány esetleges erkölcsi magatartásának a kérdésével?
— Igen, ez talán a legfelháborítóbb. Ezért becsületsértési pert kellene a nyakába akasztani, de úgy, hogy megemlegesse. Először is nem azért állították oda, hogy pletykáljon az egyetemistákról. Másodszor: nem azért, hogy ítélkezzék fölöttük. Harmadszor: mi lenne, ha ezután az egyetemek kapusai a saját különbejáratú véleményük alapján kezdenék osztályozni az egyetemi hallgatókat, és mindegyikkel úgy viselkednének, ahogy a magánvéleményük parancsolja…
— Azt hiszem, az egyetemen és egyebütt is vannak azonban rokonszenves, komoly, a feladatukat ismerő kapusok, akik…
— Persze, hogy vannak… De azért az ilyen tiszteletlen, basáskodó, szemtelen portások számára legalábbis viselkedési tanfolyamot kellene szervezni.
Az egyetem vezetőségének, illetve adminisztratív vezetőségének meg kellene magyaráznia, hogy kötelesek a feladatuk határozott elvégzése mellett a legteljesebb tisztelettel viseltetniök a holnapi matematikusok, fizikusok, nyelvészek, a holnapi tudósok, tanárok iránt…
— És mondd, „portás-kérdés” szerinted csak az egyetemen merül fel?
— Dehogy. Pöffeszkedő kapusokkal találkoztunk diákotthonokban, klinikákon, közintézményeknél is… Meg kellene tehát szervezni ezeknek az embereknek a komoly szakoktatását. Meg kellene őket tanítani gyorsabban írni — mert pillanatnyilag egy egész ötéves tervet lehet teljesíteni, amíg kitöltenek egy belépőcédulát. Meg kellene tanítani köszönni őket, mert nemcsak hogy eszükbe sem jut előre köszönni az érkezőknek, de még jogadni sem kegyeskednek a köszönést. Meg kellene nekik magyarázni, hogy szolgálatban kötelesek borotvált képpel és tiszta inggel, körmökkel, cipővel megjelenni. Meg kellene nekik magyarázni, hogy a kapusfülkében tilos hagymát és fokhagymát enni, és hogy az uzsonna elfogyasztása nem töltheti ki a teljes munkaidejüket.
— Mondd, nem általánosítasz te egy kicsit?
— Most igen, mert dühös vagyok. És kérlek, ne magyarázd meg nekem azt a nagyon is kézenfekvő tényt, hogy nem minden portás ilyen, sőt a legtöbb nem ilyen, mint ahogy nem minden házmester mérges, nem minden kofa nagyszájú, és nem minden plébános szereti a vörös bort.
— Hát akkor miért szidod őket egyre-másra?
— Mert dühös vagyok.
— Miért nem vártál egy kicsit ennek a cikknek a megírásával, amíg lecsillapodsz.
— Vártam. A tavaly előtti vizsgaszesszióban vesztem össze ezzel a portással…
— És most mi juttatta eszedbe az ügyet?
— Semmi. Azaz, hogy minden. Az, hogy még mindig nem csillapodtam le. Hogy még mindig dühös vagyok. És még mindig vannak icipici basák.

Forrás: Korunk, 1969/9. szám/ 1377-1378. oldal